Mit teszel, ha az érzed, már nem bírod tovább? Engeded a lelkedet szabadon szállni vagy megrettenve ülsz tovább és vársz?

Ott ültem. Alattam a mélység. Meleg volt. És ott volt még valami. Az a fojtogató érzés is. A meleg miatt nem kapok levegőt? A meleg miatt szédülök?

Nem, csupán a hőmérsékleti ingadozások nem lehetnek olyan hatással rám, hogy belefulladok a könnyeimbe. Ahogyan a vihar utáni megduzzadt hegyi patak is formálja a rettentő sziklás medret, úgy alakították az én könnyeim is a kővé dermedt lelkemet. Elkezdett leomlani a kőfal és ahogyan potyogtak életem apró darabjai, a fájdalmak, úgy váltam én is egyre szabadabbá.

De mit tesz a madár, ha kiengedik a kalitkából, ahol egész életében élt? Ha rabságban született és egész életében csak ezt a fogságot ismerte, honnan tudja majd, hogyan kell repülni?

Az első szárnycsapások után nem tud kilométeres távolságokat megtenni. Akar majd megtanulni repülni? Nem ijed meg, nem tér inkább vissza a ketrecbe, ahol biztonságban volt? Mit választ? A szabadságot vagy bezártságot?

A rabságot már ismeri. Kitárja hát szárnyait és nekilendül. Megpróbálja egyszer, még egyszer, majd újból, míg végül sikerrel jár. Repül. Tud repülni. Nem tanította neki senki sem, ösztönösen érzi, hogyan kell. Először csak a kalitka körül röpköd, aztán mindig kicsit messzebb és messzebb, míg végül olyan távolságokba merészkedik, hogy már nem is látja az egykor otthont adó vasketrecet. Már nem látja a bezártságot. Már csak a szabadság van előtte. Ezt választotta. Így döntött.

Ilyen az élet.

Kitárom hát szárnyaimat és repülök. Nem zuhanok az alattam húzódó mélységbe, hanem szárnyalok, felfelé. Mindig feljebb, kicsit feljebb. És élek. És ahogy egyre magasabbra és magasabbra tartok, a könnyek már nem fojtogatnak, hanem az engem körülvevő forróságban egyre inkább azt érzem, hogy felhevült lelkemet hűsítik.

Záporozzanak csak. 

Megosztás a facebookon