Ülni, állni, ölni, halni – mondta József Attila.

Én azt mondom, szeretni, érezni, kívánni, megköszönni, hálásnak lenni, mosolyogni, írni, sétálni, színházba járni, álmodozni, kávét inni, jókat enni, moziba menni, olvasni, macskát simogatni, barátokat ölelni, sírni, kacagni, festeni, rajzolni, művésznek lenni, tanulni, beszélgetni, gondolkodni, találomra ruhát venni, az esőben táncolni, hangosan énekelni, futni, mantrázni, társasozni, bort inni, jógázni, a napot üdvözölni, a rengetegben elveszni, egyszóval: ÉLNI! 

Megosztás a facebookon

Milyen ez a világ? Mi célból születtünk? Merre tartunk? Miért van jelen az agresszió? Miért nem ülünk le, fogjuk meg egymás kezét, öleljük meg egymást és mondjuk azt, szeretlek?

Sokszor érzem azt, hogy el akarok innen menni. Nem abból a lakásból, ahol lakom, nem is a városból vagy az országból, hanem erről a bolygóról. Szeretném elhagyni ezt a földi testet, kikerülni innen és valami csodálatosabb, boldogabb helyre érkezni. Annyi fájdalmat, szenvedést, dühöt látok, amikor körbenézek. Annyi meg nem értettséget. Annyi üres helyet az emberek lelkében, amit betölthetne a szeretet.

Felmerült így a kérdés bennem, miért is kerülünk egyre távolabb az 528 Hz-es frekvenciától? Miért rezgünk alacsonyabb tartományban? Miért nem kerülünk feljebb?

Olyan világban élünk, ahol az emberek versengenek egymással, eltapossák, megverik, megölik egymást; életükben szavakkal, tettekkel, gondolatokkal bántják egymást; lenézik azt, aki kicsit is más. Azt, aki más nyelven beszél, más a bőrszíne, más valláshoz tartozik, máshogy néz ki, máshogyan gondolkodik - mindenkit, aki vállalja azt, aki ő maga.

Ezzel egyidejűleg az kezd normálissá, elfogadottá válni, ha a lányok szinte prostituálódnak egy darab szeretetért; ahol nem tisztelik és szeretik a szülőket; ahol a kapcsolattartás szinte már kizárólag internetes formában létezik és a baráti összejövetelek célja egy jól sikerült, posztolható fotó - és az, hogy milyen jó volt az este, attól függ, hogy a szociális média megannyi forrásán keresztül közzétett pillanatkép mekkora sikert aratott. 

Mindezt tapasztalva, megfogalmazódott bennem a következő pár kérdés is: az a normális, ha az átlaghoz tartozunk, beolvadunk, ha eltűrjük, hogy elnyomjanak bennünket; ha félreállunk, fejet hajtunk, lelkileg megnyomorodunk? Az, hogy emberek videókat tehetnek közzé arról, hogy tizenéves, ártatlan kisgyerekeket levágnak, mint az állatokat? Vagy az is megosztható, hogy éppen a hűséget megtestesítő kutyákat lógatnak fel fákra?

Ahol mindenki mond valamit, de senki nem mozdul meg? Ahol az emberek - ahelyett, hogy szeretnék egymást - háborúkat indítanak a földért, a hatalomért, a pénzért?

A világban, amiben élünk, az emberek mérgezik magukat. A mérgek sok formában vannak jelen.

Ott vannak az ételekben, amiket elfogyasztanak – a finomított szénhidrátban, a cukrokban, az olcsó és rossz minőségű élelmiszerekben, a gyorsételekben, az 5 perces, séta közbeni ebédekben; ott vannak a tisztítószerekben, amit használnak – abban, hogy a „bio” jelzésű, természetes alapú tisztító-mosogató-, vagy akár súrolószerek horror árakon mozognak, de helyette a vegyi alapú anyagok szinte mindenki számára elérhetőek; abban, hogy a kozmetikumok és tisztálkodó szerek tele vannak alumíniummal vagy kőolajszármazékokkal.

De ott vannak a mérgek a családi, baráti kapcsolatokban, a munkahelyi stresszben, a megfelelési kényszerben, az akarásban, a versengésben is.

Miért is olyan fontos minden áron a legjobbnak lenni? Miért kell lenyomni másokat, megtagadni a segítséget, keresztbe tenni, pletykálkodni, kibeszélni másokat?

Miért kell mindenért harcolni? Miért kell, hogy minden, ami körbevesz bennünket, valakié legyen? Miért nem tudják az emberek megkérni egymást, hogy engedjék őket oda, ahová menni szeretnének? Miért nem adnak abból, ami nekik van? Miért kell erővel elvenni mindent?

Miért nem ismerik az emberek a szép szó hatását? Hatalmas ereje van. Elég csak egy szó: kérlek.

Kérlek, mondjátok sűrűn. Kérlek, érezzétek sűrűn, mit is jelent kérni. Mert aki kér, az kap is. Aki kap, pedig adni fog másnak is, mert egyszer már megtapasztalta azt az érzést, milyen önzetlenül, boldogan, felszabadultan adni. Minden kapu, a bőség összes kapuja megnyílik, az összes csoda a tiétek lenne, ha csak egy szót használnátok, de azt egyre sűrűbben.

Gyönyörű lenne egy ilyen társadalomban élni. Ahol az emberek, mindenki, egytől-egyig értené és érezné, milyen is szeretni. Ahol senki nem félne tőle. Ahol mindenki segítene mindenkinek. Ahol mindenki értené és érezné, hogy soha nem voltunk és soha nem is leszünk elválasztva egymástól. Hogy egyek voltunk, vagyunk és leszünk.

Ahol senkinek nem kellene elmagyarázni a szeretetet.

Az ember, akivel szemben állok, tudná, hogy az ő fájdalma az enyém is, ezért soha nem bántom majd. Az ő öröme az enyém is, ezért azon leszek, hogy minél boldogabbá tegyem. Szeretni fogom, amíg csak élek.

És használom a varázsszót: kérlek.

Kérlek, drága barátom, lelkem egy része, jó Isten, Univerzum, bárhogyan is hívnak és bárhol is vagy, szeress, most, mindig, örökké.

Én is azt teszem. 

Megosztás a facebookon

Ahogyan a sorban álltam és azon gondolkodtam, hogy vajon megvettem-e mindent a tejbegrízhez, két fiú beszélgetésére lettem figyelmes. Mögöttem álltak. Az egyik abban reménykedett, hogy jó lesz majd a zene, míg a másik hanyagul elhelyezte a több üveg ásványvizet a szalagra. Majd rátértek a ma este részletesebb boncolgatására, azon belül is a lányokra.

A srácok persze jól szituált huszonéves nyalka legények voltak, olyan önimádattal, amelyet akár Dorian Gray is megirigyelhetne és olyan illattal, hogy egy egész méhraj is követné őket.

Aztán a magasabb elkezdte kérdezgetni, hogy a mi újság van Annával, aztán Katával, aztán a többivel. Mint kiderült az egyik a Balatonon nyaral, a másikkal beszélget, de nem akar tőle semmit, mert nem tetszik neki; a harmadik meg elrontotta, hiába hát a bocsánatkérések sora, nem érdekli.

Ott álltam és - mivel a koffein még nem áradt szét a testemben, a félkóma és az ébren álmodás között félúton - azon gondolkodtam: milyenek lehetnek ezek a lányok? Tudnak arról, hogy az ő szőke hercegük valójában nem létezik - legalábbis nem ennek a fiúnak a személyében? Hogy egy varangyot igyekeznek megcsókolni, de a tündérmesékkel ellentétben, belőle soha nem lesz gáláns lovag? A lánynak, aki bocsánatkérésekkel bombázza szegény sértődött fiút, vajon mennyire lehet alacsony az önbecsülése? És a másik - aki azt hiszi, hogy az internetes profil maszkját használó csábító egyszer majd előlép és személyesen is találkozhatnak – vajon szövögeti már a terveit és látja a jövőjét is ezzel fiúval? Egyáltalán miért van szükség arra, hogy több vasat tartsunk a tűzben? Miért félünk az elköteleződéstől? Senki nem hallotta még a mondást, ami valahogy úgy kezdődik, hogy két szék közül a padlóra?

Kedves lányok, ébresztő! Én megértem, hogy szerelmet szeretnétek és azt is, hogy szüntelenül keresitek. A probléma csak az, hogy közben valahol saját magatokat veszítitek el. A kezdeti lelkesedés és a tipikus bunkókba ütközés azonban nem jelenti azt, hogy minden hímnemű egyforma lenne. Nem akar mindegyik kizárólag szexet érzelmek nélkül, nem viselkedik mindegyik tapló módjára és nem várja mindegyik, hogy úgy ugráljatok, ahogyan ő fütyül. A sok hímnemű között vannak még férfiak is, akik a tenyerükön hordoznak, mert szerelmesek lesznek belétek. Mellettük persze megtalálhatóak a kisfiúk is, de egy kisfiú mellé anyuka/dadus/óvó néni/játszótárs/stb. kell, nem egy nő. Egy kisfiú a nővel nem tud mit kezdeni; a nő viszont, mivel nem akar huszonévesen anyukája/kiegészítője lenni egy szintén huszonéves, nagyra nőtt, lelkében nagyjából 5 éves hisztis kisfiúnak, egyszerűen NEM FOGLALKOZIK VELE. Ignorálja. Itt a mese vége.

Hahó lányok, nem a ti feladatotok megmenti szegénykét, megváltoztatni őt, nem miattatok fog majd jó útra térni! Így nincs is értelme különböző stratégiákat gyártani arra, hogy majd belétek szeressen, tekintve, hogy ez nem háború. Persze a szerelem és a háború analógiáját én is ismerem, csak baromságnak tartom.

Nem kell leadni az álmokból, eljátszva azt, hogy mennyire lazák vagytok és hogy igazából ti sem akartok semmi komolyat; nem kell látszatkompromisszumokat kötni és a végtelenségig hazudni magatoknak, elhitetve önmagatokkal azt is, hogy rajtatok kívül nincs más lány ennek a fiúnak az életében. Sanszos, hogy van.

Vagy nincs, de ha nem vállal fel téged, mint barátnőjét/párját/társát/kedvesét/csaját (kinek hogy tetszik), akkor - elmondok valamit, amit már régen hallanotok kellett volna - nem vagytok barátnő státuszban. A kedves herceg alkalomadtán megy és halászgatni fog majd a zavarosban és ha szerencsével jár és kifog pár nagyhalat, nem fogja visszadobni őket. Még ha aranyhal akadna a horgára, ami bármelyik kívánságát valóra váltaná, akkor sem.

És itt a nagy titok: az alkalmi szex nem jelent kapcsolatot, vagy annak a reményét; az alkalmi szex alkalmi szexet jelent, ráadásul ingyen, ha értitek mire gondolok. Persze, amíg nektek is így jó ez, ahogyan van, addig legyen csak úgy, ahogyan van, ezzel nincs is gondom. Azzal viszont igen, amikor csodálatos személyiséggel megáldott, okos, kedves, csinos lányok belemennek olyan egyéjszakásokba, amik igazából több éjszakára szólnak, csak azért, hogy pár rövid pillanatig azt érezzék, nekik is van valakijük, tartoznak valakihez. Könyörgöm, ébredjetek már fel, ebből nem az Ezeregyéjszaka meséi lesz; azt hiszem egyikőtöké sem vagy csak nagyon kevesetek első, második vagy sokadik neve a Seherezádé.

Tudom és megértem, hogy mit kerestek, tekintve, hogy én is azt keresem. Szeretnétek, ha szeretnének titeket, egyetlen és igaziként, nőként. De felmerül a kérdés: ha nem mered megmutatni, hogy valójában nő vagy, miért gondolod azt, hogy a férfi majd belép az életedbe? Miért győzöd meg magadat arról, hogy elég neked egy kisfiú, amikor valójában a férfire vágysz? Miért tartasz ki a hisztis kisfiú mellett, miért kötöd le magad mellé, miért vállalsz elköteleződést valaki olyan irányába, aki nem tesz meg minden tőle telhetőt azért, hogy a párja legyél?

Annyira rövid ez az élet.

Miért pocsékolod az idődet valaki olyanra, aki nem érdemli meg - ahelyett, hogy magadra figyelnél? 

Megosztás a facebookon