Milyen ez a világ? Mi célból születtünk? Merre tartunk? Miért van jelen az agresszió? Miért nem ülünk le, fogjuk meg egymás kezét, öleljük meg egymást és mondjuk azt, szeretlek?

Sokszor érzem azt, hogy el akarok innen menni. Nem abból a lakásból, ahol lakom, nem is a városból vagy az országból, hanem erről a bolygóról. Szeretném elhagyni ezt a földi testet, kikerülni innen és valami csodálatosabb, boldogabb helyre érkezni. Annyi fájdalmat, szenvedést, dühöt látok, amikor körbenézek. Annyi meg nem értettséget. Annyi üres helyet az emberek lelkében, amit betölthetne a szeretet.

Felmerült így a kérdés bennem, miért is kerülünk egyre távolabb az 528 Hz-es frekvenciától? Miért rezgünk alacsonyabb tartományban? Miért nem kerülünk feljebb?

Olyan világban élünk, ahol az emberek versengenek egymással, eltapossák, megverik, megölik egymást; életükben szavakkal, tettekkel, gondolatokkal bántják egymást; lenézik azt, aki kicsit is más. Azt, aki más nyelven beszél, más a bőrszíne, más valláshoz tartozik, máshogy néz ki, máshogyan gondolkodik - mindenkit, aki vállalja azt, aki ő maga.

Ezzel egyidejűleg az kezd normálissá, elfogadottá válni, ha a lányok szinte prostituálódnak egy darab szeretetért; ahol nem tisztelik és szeretik a szülőket; ahol a kapcsolattartás szinte már kizárólag internetes formában létezik és a baráti összejövetelek célja egy jól sikerült, posztolható fotó - és az, hogy milyen jó volt az este, attól függ, hogy a szociális média megannyi forrásán keresztül közzétett pillanatkép mekkora sikert aratott. 

Mindezt tapasztalva, megfogalmazódott bennem a következő pár kérdés is: az a normális, ha az átlaghoz tartozunk, beolvadunk, ha eltűrjük, hogy elnyomjanak bennünket; ha félreállunk, fejet hajtunk, lelkileg megnyomorodunk? Az, hogy emberek videókat tehetnek közzé arról, hogy tizenéves, ártatlan kisgyerekeket levágnak, mint az állatokat? Vagy az is megosztható, hogy éppen a hűséget megtestesítő kutyákat lógatnak fel fákra?

Ahol mindenki mond valamit, de senki nem mozdul meg? Ahol az emberek - ahelyett, hogy szeretnék egymást - háborúkat indítanak a földért, a hatalomért, a pénzért?

A világban, amiben élünk, az emberek mérgezik magukat. A mérgek sok formában vannak jelen.

Ott vannak az ételekben, amiket elfogyasztanak – a finomított szénhidrátban, a cukrokban, az olcsó és rossz minőségű élelmiszerekben, a gyorsételekben, az 5 perces, séta közbeni ebédekben; ott vannak a tisztítószerekben, amit használnak – abban, hogy a „bio” jelzésű, természetes alapú tisztító-mosogató-, vagy akár súrolószerek horror árakon mozognak, de helyette a vegyi alapú anyagok szinte mindenki számára elérhetőek; abban, hogy a kozmetikumok és tisztálkodó szerek tele vannak alumíniummal vagy kőolajszármazékokkal.

De ott vannak a mérgek a családi, baráti kapcsolatokban, a munkahelyi stresszben, a megfelelési kényszerben, az akarásban, a versengésben is.

Miért is olyan fontos minden áron a legjobbnak lenni? Miért kell lenyomni másokat, megtagadni a segítséget, keresztbe tenni, pletykálkodni, kibeszélni másokat?

Miért kell mindenért harcolni? Miért kell, hogy minden, ami körbevesz bennünket, valakié legyen? Miért nem tudják az emberek megkérni egymást, hogy engedjék őket oda, ahová menni szeretnének? Miért nem adnak abból, ami nekik van? Miért kell erővel elvenni mindent?

Miért nem ismerik az emberek a szép szó hatását? Hatalmas ereje van. Elég csak egy szó: kérlek.

Kérlek, mondjátok sűrűn. Kérlek, érezzétek sűrűn, mit is jelent kérni. Mert aki kér, az kap is. Aki kap, pedig adni fog másnak is, mert egyszer már megtapasztalta azt az érzést, milyen önzetlenül, boldogan, felszabadultan adni. Minden kapu, a bőség összes kapuja megnyílik, az összes csoda a tiétek lenne, ha csak egy szót használnátok, de azt egyre sűrűbben.

Gyönyörű lenne egy ilyen társadalomban élni. Ahol az emberek, mindenki, egytől-egyig értené és érezné, milyen is szeretni. Ahol senki nem félne tőle. Ahol mindenki segítene mindenkinek. Ahol mindenki értené és érezné, hogy soha nem voltunk és soha nem is leszünk elválasztva egymástól. Hogy egyek voltunk, vagyunk és leszünk.

Ahol senkinek nem kellene elmagyarázni a szeretetet.

Az ember, akivel szemben állok, tudná, hogy az ő fájdalma az enyém is, ezért soha nem bántom majd. Az ő öröme az enyém is, ezért azon leszek, hogy minél boldogabbá tegyem. Szeretni fogom, amíg csak élek.

És használom a varázsszót: kérlek.

Kérlek, drága barátom, lelkem egy része, jó Isten, Univerzum, bárhogyan is hívnak és bárhol is vagy, szeress, most, mindig, örökké.

Én is azt teszem. 

Megosztás a facebookon