Mit teszel, ha az érzed, már nem bírod tovább? Engeded a lelkedet szabadon szállni vagy megrettenve ülsz tovább és vársz?

Ott ültem. Alattam a mélység. Meleg volt. És ott volt még valami. Az a fojtogató érzés is. A meleg miatt nem kapok levegőt? A meleg miatt szédülök?

Nem, csupán a hőmérsékleti ingadozások nem lehetnek olyan hatással rám, hogy belefulladok a könnyeimbe. Ahogyan a vihar utáni megduzzadt hegyi patak is formálja a rettentő sziklás medret, úgy alakították az én könnyeim is a kővé dermedt lelkemet. Elkezdett leomlani a kőfal és ahogyan potyogtak életem apró darabjai, a fájdalmak, úgy váltam én is egyre szabadabbá.

De mit tesz a madár, ha kiengedik a kalitkából, ahol egész életében élt? Ha rabságban született és egész életében csak ezt a fogságot ismerte, honnan tudja majd, hogyan kell repülni?

Az első szárnycsapások után nem tud kilométeres távolságokat megtenni. Akar majd megtanulni repülni? Nem ijed meg, nem tér inkább vissza a ketrecbe, ahol biztonságban volt? Mit választ? A szabadságot vagy bezártságot?

A rabságot már ismeri. Kitárja hát szárnyait és nekilendül. Megpróbálja egyszer, még egyszer, majd újból, míg végül sikerrel jár. Repül. Tud repülni. Nem tanította neki senki sem, ösztönösen érzi, hogyan kell. Először csak a kalitka körül röpköd, aztán mindig kicsit messzebb és messzebb, míg végül olyan távolságokba merészkedik, hogy már nem is látja az egykor otthont adó vasketrecet. Már nem látja a bezártságot. Már csak a szabadság van előtte. Ezt választotta. Így döntött.

Ilyen az élet.

Kitárom hát szárnyaimat és repülök. Nem zuhanok az alattam húzódó mélységbe, hanem szárnyalok, felfelé. Mindig feljebb, kicsit feljebb. És élek. És ahogy egyre magasabbra és magasabbra tartok, a könnyek már nem fojtogatnak, hanem az engem körülvevő forróságban egyre inkább azt érzem, hogy felhevült lelkemet hűsítik.

Záporozzanak csak. 

Megosztás a facebookon

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla, hogy ki lehet a lelki társa, amíg nem találkozik a tekintetük" (Randall Munroe)

Régi közhellyel élve, a szem a lélek tükre. De vajon miért éppen a szem?

A Google szerint „az emberi szem (oculus humanus) a látás érzékszerve az ember szervezetében, amely a környezeti objektumokról származó – az azokból eredő vagy róluk visszaverődő –fénysugarak érzékelésére szolgál, és optikai rendszerével leképezi azok alakját, térbeli helyzetét és színét. Ez a kép idegi ingerületek formájában továbbítódik a központi idegrendszerbe, ahol feldolgozásra kerül, és szükség szerint tudatosul.”

Összefoglalva, látásunk segítségével érzékeljük a külvilágot. Mindehhez képeket alkot a szemünk, amely kép az agyunkhoz fut, és azt tudatosítva meglátjuk azt, amit meg akarunk látni.

A kérdés az, mit akarunk meglátni?

Vagyis, ha azt halljuk, hogy a szem a lélek tükre, miért hisszük azt és miért az az első gondolatunk, hogy más emberek szeméről – és lelkéről - van ilyenkor szó?

Én azt gondolom, hogy először magunkkal kellene kezdeni. Azt látom a külvilágban, amit látni akarok. Ha csupa szépséget látok, az azért van, mert az én lelkemben is csupa szépség lakozik. Ha fájdalmat, bánatot, árulást, bármilyen negatívumot látok, arra csak azért van lehetőség, mert az én lelkemben is ez van.

Mit is jelent mindez?

Azt, hogy nem vagyunk képesek objektívek lenni. Noha a szemünk elküldi a jeleket, valahol hiba kerül a rendszerbe és nem azt érzékeljük, ami előttünk van. Nem látjuk az egész képet, néhány részlet kimarad, míg mások valójában nincsenek is ott.

Miért?

Mert a feldolgozás után szükség szerint tudatosul a kép, vagyis az objektivitást szubjektív elemek szövik át. A tiszta, egyszerű képet beszennyezik a lelkünkön hagyott foltok, amelyek miatt nem vagyunk képesek arra, hogy érzelmektől mentesen ítéljünk meg bármit is. 

A tudatos gondolkodást egyébként nem tartom rossz dolognak, ha az valóban tudatos és nem érzelemvezérelt. Pontosabban inkább fájdalomvezérelt. Tudatos gondolkodással ugyanis képesek vagyunk arra, hogy felismerjük a lelkünkben lakozó fájdalmat, a szeretet hiányát és ezáltal arra is, hogy az érzékelésből kihagyjuk az oda nem illő érzelmeket.

Miért van erre szükség?

Ha a szem a lélek tükre, akkor két ember összetalálkozó pillantása megengedi, hogy lelkünk, igazi lényegünk, valónk legmélyére engedjünk be másokat. Ha a lélek viszont nem tiszta, nem fog tisztán látni és nem engedi tisztán láttatni magát sem. Hamis képet közvetít majd, félelmeket, meg nem értettséget, árulást súg az agynak, akkor is, ha az alaptalan.

Nagy veszélyt hordoz magában egy elkapott pillantás. Magán viseli egész életünk fel nem dolgozott sebeit, harcait, kudarcait. Olyan foltokat, amelyek a lélek szépségét, tisztaságát, valódi önmagát nem hagyják megmutatni, inkább betakarják, további sebektől védvén. Ez azonban éppen ahhoz vezet, hogy újabb sebeket kap csak legtisztább valónk.

Vagy mégsem?

Egy olyan objektív ember, legyen az férfi vagy nő, aki képes tudatosan látni, egy pillantásban észreveszi azt, hogy a társának lelkében milyen fájdalom ül. Tudja, hogy azokat nem ő okozta, de szeretne segíteni megoldani azokat. Egy ilyen tudatos pillantásban ott van az élet, a szerelem, ott van benne a gyógyír, ha gyógyulni akarunk.

Ha egy ilyen tudatos ember a lelki társunk, ő nem fogja összetéveszteni a valóst a valótlannal.

A kérdés már csak az, mi lakik a lelkünkben?

Megosztás a facebookon

Mikor válunk igazán felnőtté? Ha lesz saját házunk, autónk, a bankszámlánkon elég pénz vagy ez valamilyen belső státusz elérését jelenti? Milyen érzéssel jár felnőttnek lenni?

Amikor kislány voltam, úgy gondoltam, felnőttként nagyon komoly leszek, kicsit az a szemöldökráncolós típus és majd nagyon sok pénzem lesz, plusz egy férjem, gyerekeim, házam, ahol együtt élünk és nagyjából ennyi jelentette számomra a felnőttséget.

Teltek-múltak az évek és időközben kiderült, ennél azért többről van szó. Az évek múlásával tovább árnyalta számomra a felnőttség fogalmát a félelem, a szerelem, a felelősség, az önbizalom, az önismeret és ezek hiánya.

Az első pofonok, amik megtanítottak arra, hogy nem baj, ha a padlón vagy, mert onnan legalább lejjebb már nem eshetsz vagy egy második helyezés, mind-mind jók voltak arra, hogy megtanuljak küzdeni.

Az első és a többi szerelmi csalódás iránt pedig mára még hálát is érzek, mert igaz, hogy elsőre porig rombolták az önbecsülésemet és a félelem magjait ültették el a lelkemben, de minden ellenére felkeltem, itt vagyok és már nem gondolom azt, hogy kizárólag én rontottam volna el bármit is vagy, hogy bele kellene menekülnöm egy kapcsolatba, csak azért, hogy ne legyek egyedül.

Minden, amit elém görgetett az élet, egy kicsit formált a személyiségemen, azzá tett, aki ma vagyok, akit olyan nagyon szeretek és akiről soha le nem mondanék. 27 évembe telt, míg végül eljutottam idáig, de ma már bátran kimondom: szeretem magam!

Az önszeretet azonban nem egy rózsaszín lufi állapot. Mivel az élet folyamatosan változik, alkalmazkodni szükséges hozzá; mindez viszont azzal jár, hogy néha csomópontokhoz, elágazásokhoz jutunk, ahol meg kell vívni  belső félelmeinkkel, leánykori nevén a sárkánnyal.

Az ilyen helyzetekben ugyanis többnyire előjönnek ezek a félelmek, a korábbi fájdalmak, a felelősség hárítása, a meg nem értettség. És a választási lehetőség is. Dönthetsz ugyanis arról, merre mész tovább, belemész-e a viadalba vagy megvárod, amíg a hegy megy hozzád, jó Mohamed. Egyszerűbb lassítani és megállni, de lássuk be, a változatlan közben várni a változót - nem a legegyszerűbb feladat. Azt remélni, hogy álmaink megvalósulnak akkor, ha nem teszünk értük semmit, ha hagyjuk, hogy a félelmeink felfaljanak bennünket, a lehető legrosszabb stratégia.

Kitartok amellett, hogy fel kell vállalni, be kell ismerni azt, ami adott helyzetben lezajlik bennünk. Ha félsz, ismerd el, hogy félsz; ha szomorú vagy, ismerd el, hogy szomorú vagy. A problémamegoldásban ugyanis az első és legfontosabb lépés: azonosítsd a problémát! Ha ez megvan, megnyílik a lehetőség arra is, hogy észrevegyük, mi mit tettünk azért, hogy ide kerüljünk, és mit tehetünk azért, hogy kimásszunk belőle, egyedül. Az igazi felelősségvállalás ugyanis nem mások segítségének az elfogadásából áll, hanem abból, hogy önmagunk képesek vagyunk helyreállítani azt, ami elromlott.

Erről szól a felnőtt lét, nem az anyagi javak hajszolásáról. Nem ismerem mások álláspontját, de engem egy újabb autó vagy a havi 500 (kinek mennyi) utáni vágy valahogy rettenetesen emlékeztet arra, amikor 3 éves koromban a szőke és a vörös Barbiem mellé még egy barnát is akartam. Nincsen persze semmi baj az ambíciókkal, ha azok egy felnőtt férfi vagy felnőtt nő céljait testesítik meg. Olyanokét, akik megvívtak saját félelmeikkel, mernek felnőttek lenni és vállalják a tetteikért a felelősséget.

Ők igazi felnőttek, igazi sárkányölők, igazi harcosok.

Ők az én szememben igazi hősök. 

Megosztás a facebookon

Ha tökéletes a tested, tökéletes lesz a lelked is?

Egyszer olvastam egy Marilyn Monroe idézetet, amelyben azt tolmácsolja a világ nem totálisan tökéletes, több mint 0 testzsírszázalékos hölgyei felé: a társadalom ronda, nem ti!

Hatalmas frusztrációként éli meg megannyi nőtársam (és én is) a tökéletesség mítoszát, már ami a testi adottságokat érinti.

Eszerint magasnak kell lenned, a hajad nem lehet durva tapintású, szálkás, fénytelen vagy töredezett, a körmeidnek skarlátvörösben vagy az éppen trendi színben kell pompáznia, a 90-60-90-es arányokról nem is beszélve. Aztán ott van még a tökéletes arcbőr, a divatos rucik, táskák, cipők esete is.

A külső természeténél fogva adott tulajdonságok halmaza, amit egy évszázada még alakítani nem lehetett, jobb híján a nők abból dolgoztak, amilyük volt. Ma már a plasztikai sebészek dolgoznak abból, amit a páciens eléjük visz és ők michelangelói pontossággal szabják betegeik testét a kifutók sztárjaihoz hasonlatosra.

Egy kis ráncfelvarrás, orrigazítás, ajakfeltöltés, mellplasztika, zsírleszívás, sőt, még az olyan extrémitásoknak is helye van, mint az állkapocs átszabása, a lengőborda kivétele vagy a magasság megnövelése. Egész iparág épült már a tökéletesség hajszolására.

Az eredmény: tökéletes külsejű, belül szorongó hölgyek.

Felmerül ugyanis a kérdés: mi történik a tökéletes külső elérése után? Boldogabb leszel? Vagy ha lefogysz 15 kilót, jobbnak érzed majd magad? Soha többé nem gondolsz majd arra, hogy szeretnél megenni egy hamburgert sült krumplival vagy egy vödör fagyit benyomni?

Mások talán jobbak ebben, én viszont a fogyókúrák világában már legalább 10 éve élő nőként azt mondhatom, az érzés nálam soha nem szűnt meg. Mindig sóvárogtam valami olyanra, amit nem lehetett, valami olyanra, ami a napi szánhidrát-korlátba már nem fért bele és igen, volt, hogy én is utáltam elmenni futni, ezért nem mentem. Helyette otthon üldögéltem és sorozatnézés közben azon elmélkedtem, én vajon mikor nézek majd ki olyan jól, mint Carrie Bradshaw? Kipróbáltam megannyi divatos és kevésbé divatos fogyasztó módszert, a kalóriaszámolgatástól az alacsony szénhidrátbevitelen át, a sportig. Mindig el tudtam érni azt a testsúlyt, amire vágytam, megtartani azonban - hosszú ideig - nem sikerült. Elég frusztráló érzés, egy idő és megannyi átsírt éjszaka után el is kezdtem keresni a probléma okát.

A rengeteg töprengés eredményeképpen pedig megfogalmazódott bennem valami, nevezzük válasznak.

Soha nem leszek tökéletes mindenki számára. Mivel azonban alapvetően én vagyok az, akinek egy életet le kell élnie ebben a testben, nem is fontos, hogy mások számára kifogástalan-e a külsőm vagy sem. Betegre diétáztam már a lelkemet és ennyi év tapasztalat után teljes bizonyossággal állítom, ha valami nem stimmel kívülről, akkor valami belül sincs rendben. Ahelyett, hogy a felszínen tapogatóznánk, mélyre kell ásni és ott kell megkeresni a hiba okát.

Az első gondolatkör eredménye: talán ez az egész az örökös maximalizmusomból fakad. Tökéletesnek, a legjobbnak lenni minden körülmények között!

De hogyan is lehet a perfekcionizmust valami mentálisan egészséges, kevésbé versenyorientált ösztönné alakítani? - merült fel bennem a kérdés.

Ha megvan a kérdés, előbb-utóbb jön a válasz is, ami pedig így szól: A külcsín megfog, a belbecs megtart. Nem csak akkor vagy szerethető, ha tökéletes vagy!

Valamit kompenzálok a tökéletességgel. Nehéz beismerni, de muszáj, anélkül ugyanis nem lehet tovább lépni. A szeretet hiánya él bennem olyan erősen, hogy a tökéletesség elérésére adott, külvilágból jövő elismeréseken keresztül próbálom szeretni magam. Pár kedves szó a jutalmazási ösztönt beindítja. A „de jól nézel ki”, „mennyit fogytál?”, „hogy csináltad?” kezdetű mondatoktól olyan érzésem támad, mintha dicshimnuszokat zengenének rólam és az így fejemre kerülő sugárzó glória egész eddigi megpróbáltatásaimat a sötétbe taszítja. Aztán jön a stressz, és a folyamat, mint ördögi kör beindul. Egy kis csoki, esti pizza, gyros nem árthat, már hónapok óta nem ettem ilyeneket, nem ez fog tönkretenni. BEEEEEEEEEEEEEENNNNNGGGGGGGGG!!!!!!!!!!!! A leszenvedett kilók visszakúsztak. És én megint nem szeretem azt, ahogyan kinézek.

De lehet valamit szeretni kívülről, ha belül nincs meg az érzés?

Negatív.

Soha nem jöhet össze, ha magamat nem tanulom meg szeretni itt és most, ebben a pillanatban, nem tökéletesen is. Akkor is, ha az orrom nem pisze, a hajam nem ér a derekamig, van egy kis úszógumim, a kedvenc nacim nem jön rám vagy éppen nem leszek summa cum laude. Az élet soha nem lesz tökéletes, ahogyan én sem leszek egész életemben az. Ehelyett én - én leszek, ÉN VAGYOK, én, aki jól érzi magát pont úgy, ahogyan van.

A folyamat:

Nem a külső számít. A testünk egyébként is 7 évente megújul, a sejtjeink lecserélődnek és amúgy sem ér semmit sem, ha tökéletes a sminked, amikor éppen lesírod azt.

Tanuld meg szeretni azt a csodálatos embert, aki ott van belül. Akinek van véleménye, aki nem akar beállni a sorba, mert nem szalagon gyártották, aki különleges. Aki talán szeszélyes, makacs, hisztis, vagy hangulatember, aki temperamentumos, vagy éppen szégyenlős, visszahúzódó, aki szeret olvasni, vagy fákat ölelni, aki szeret nevetni, olyan hangosan, hogy egy egész sétálóutca bámul rá emiatt. Akinek vannak rosszabb napjai is, aki néha magányos, néha sír is, néha úgy érzi, hogy nem értik meg.

Szeresd magad akkor is, ha azt érzed, életed mélypontján vagy, mert TE vagy ott, nem mások. Te vagy az, aki oda került, de te vagy az is, aki éppen ezért képes onnan kimászni. Te vagy az, azért, mert hiszel magadban és tudod, hogy bármit elérhetsz, amit akarsz, ha valójában akarod.

Mert egy csoda vagy és csodák csak azokkal történnek, akik hisznek bennük!!!

Megosztás a facebookon

A plátói szerelmek korát éljük? Vagy egyszerűen csak a globalizáció és a kapitalista felfogás az, ami elvezetett bennünket a beteljesült kapcsolatok nélküli élethez? Tényleg örömmel választott életforma a szingliség?

Mások nevében nyilatkozni nem tudok, csupán a saját érzéseimet és véleményemet vagyok hivatott megosztani. Az a furcsa helyzet áll fenn, hogy világ életemben szerelmes típus voltam. Pillanatok alatt képes vagyok belebolondulni valakibe, elveszni szemei mélységében vagy mosolyában. Így hát életemben a szerelem kérdése-keresése-megtalálása központi szerepet játszik.

Már pici lányként tudtam, hogy egyszer majd eljön a herceg, csak ki kell várni. Reménykedtem benne, hogy a nagy drámáktól majd megkímél az élet, persze a remény hal meg utoljára… Aztán ahogy teltek az évek, én pedig tönkrement kapcsolatokat halmoztam magam mögött, valahogy egyre inkább a remény halála koncepció kezdett valószínűbbnek mutatkozni. Lassan kezdtem elfelejteni, milyen is teljes szívből, félelem nélkül, bizalommal szeretni. Kicsit mindig gyanakvóbbá váltam, amivel kicsit mindig távolabbra taszítottam magam attól, amit olyan nagyon szerettem volna elérni.

Hosszú volt az út addig és kellett jó néhány pofon, hogy felismerjem, nekem is változnom kell. Mélyen önelemző vagyok, talán nem éppen szerencsémre. Fájdalmas néha a felismerés, hogy én sem vagyok hiba nélkül és bizony velem is nehéz az élet a szeszélyes természetem, a néha őrültség határait súroló megszállott viselkedésem, kutató - na jó, nyomozó-mániám és érzelmi hidegségem miatt.

Nagyjából két éve élek párkapcsolaton kívüli életet, mondhatni szingli vagyok. És nem tetszik a helyzet. Persze, próbálok ismerkedni, pár randim is volt, a manapság oly’ divatos párkeresők egynéhányját is kipróbáltam már, sikertelenül. 

A szingli-létet valamiért az egyedülálló nő képével azonosítja a társadalom. Valami hiba van a rendszerben, az biztos, mert véleményem szerint a szingli az, aki élvezi azt, hogy egyedül van és nem is akar belőle kikeveredni (számos ok miatt, amiket megértek), az egyedülálló pedig az, aki elfogadja jelenlegi helyzetét, de nem érzi élete céljának, hogy így haljon meg.

Esetemben egyedülállóságról beszélhetünk, mondhatni páratlan vagyok; ez az egyedüllét azonban nem mindig áldásos. Szeretnék szeretni, néha magányosnak is érzem magam vagy kilátástalannak a helyzetemet, ilyenkor akár napokra is rám tör az az érzés, hogy a világ boldogtalanságát cipelem a vállaimon. Aztán pár csomag elhasznált zsebkendő után valahogy mindig jobb lesz, egy időre.

Elgondolkodtam hát, mi is az oka a félresikerült kapcsolataimnak?

Túl magasan van a mérce?

Lehet.

De mégis kivel szemben? Arra jutottam, hogy valószínűleg a saját magammal szemben felállított, olykor már irracionális perfekcionizmus az, ami meggátol érzelmeim kiteljesítésében. Persze nem tudatosan teszem, amit teszek, de még mindig könnyebb a másikban meglátni a hibát, mint saját magamnak bevallani, hogy valamit elrontottam és felelősséget vállalni érte. Könnyebb bezárni a szívemet, az érzelmeket nem kimutatni, állandóan hideg fejjel gondolkodni, kerülni az érzelmi döntések meghozatalát vagy a tisztán érzelmi alapú vitákat és helyettük logikus érveléssel eljutni A-ból B-be. Könnyebb, egyszerűbb, de valljuk be, nem jobb.

Egyedüllétemben pedig az alapvetően szerelmes természetem miatt gyönyörű álmokat gyártottam magamnak, plátói szerelmekbe menekültem. Egy olyan férfi volt a főszereplője az én csodás álomvilágomnak, aki talán nem is emlékszik rám. Én sem tudok róla a nevén kívül semmit, de az egymásnak történő bemutatkozásunk és kézfogásunk valahogy annyira jó érzéssel töltötte el a szívemet, hogy hónapokon át csak rá gondoltam. Ez néha jó volt, néha nem. Ma úgy ébredtem, hogy inkább rossz.

Könnyebb viszont egy plátói szerelmet dédelgetni, mint valós interperszonális kapcsolatokban megnyilvánulni. Miért? Egy plátói kapcsolatban az ember nem sérül. Minden úgy alakul, ahogy én akarom – eltekintve a happy endtől persze. De az is lehet, hogy valójában azt sem akarom. Nem kell a mindennapos harcokat megvívnom, nem kell csalódnom a másikban, nem kell újabb szakításon keresztülmennem, nem fognak becsapni, megcsalni, nem ébresztenek az éjszaka közepén azzal, hogy költözz el, mert van valakim, egyszerűen nem fog fájni semmi. Ha mégis, azt a fájdalmat én okozom magamnak és mivel elég jól ismerem magam, tudom, mi az, amire számíthatok.

Hatalmas belső vívódás és sokszor megsemmisülés érzés az, amin keresztül megyek. Arra persze figyelek, hogy a külvilág lehetőleg ne sokat érzékeljen mindebből, inkább tartsanak csak introvertáltnak, furának, vagy a lánynak, akinek nagyon fontos a személyes tere és a munkaterületén történő érvényesülés, ezért nem ér rá pasizni.

Aztán egyszer csak rájöttem, már ezzel is, a környezetem tudatos megtévesztésével is magam és a vágyaim ellen cselekszem. Az érzéseimet elzárom előlük is, így azelől a férfi elől is, aki valahol ott van a külvilágban és szeretne velem megismerkedni. Mert ő is ugyanazt a képet látja rólam, mint mindenki. Jó, lehet, hogy zseniális gondolatolvasó képességei vannak, de ez nem valószínű. Annyit lát belőlem, amennyit megmutatok. Ha azt akarom, hogy oda is merjen jönni hozzám, valószínűleg nekem is változtatnom kell.

Így hát adva van a feladat: mutasd ki az érzéseidet!

Baromi egyszerűen hangzik, de sanszos, hogy nem lesz egy gyalog-galopp. Még ha néha fura is lesz egy-egy szituáció az életemben, azt találtam ki magamnak, hogy nyíltan fogok szeretni embereket, élőlényeket, helyeket és megpróbálom a tisztán szavakba öntött kifejezésformán túl valahogy érzékeltetni is mindezt. Végül is, még jól is elsülhet ez az egész. A legrosszabb esetben is egy új oldalamat ismerhetem meg.

A nap jelszava tehát: szingliségből a világ szerelmesévé válni!

P.S.: Így hát el kell most köszönnöm tőled, drága, kedves I., remélem te is boldog leszel! Csodás volt az a pár hónap, amit a fejemben együtt töltöttünk!

Megosztás a facebookon

Vajon léteznek jelek? Vannak apró útjelzők, amelyeket valamilyen felsőbb tudatosság elhelyezett az általunk járt úton és csak arra várnak, hogy észrevegyük őket? Ha léteznek, hogyan lehet őket észrevenni?

Nehéz kérdés. Hiszek abban, hogy létezik valami nagyobb, ami segít minket. Az egyetlen és kizárólagosan megírt útban nem, nem vagyok a köznapi értelemben determinista gondolkodású,  inkább csak a magam módján látom a dolgokat. Azt gondolom, hogy a szabad akarat minden körülmények között működik. Talán van egy cél, amit el kell érnünk, egy út, amit be kell járnunk, egy fő csapás, de bármikor dönthetünk úgy, hogy letérünk róla. Kicsit szétnézünk máshol is, aztán talán visszatérünk, talán egy olyan elágazáson indulunk jobbra, amelyen valahová máshová érkezünk el.

Az elágazásoknál persze dönteni kell. Azt mondják, ha nem tudsz dönteni, merre menj, kérj egy jelet. Hát, én kértem.

A jelek viszont sajnos sokszor nem segítenek, csak összezavarnak. Vajon jel az, ha éppen lemondanál valakiről és hirtelen ott áll előtted? És ha igen, mit jelent? Azt, hogy tarts ki mellette vagy éppen még utoljára küldték az utadba, hogy megnézd jól, örülj neki egy kicsit és aztán boldogan elengedd? Hogy végre lerakd a terhet és szabadon lépj egy új útra?

Érdemes ilyenkor újabb jelet kérni? 19-re lapot húzni ér? És ha csak félreértjük az egészet? Ha igazából nem is jelent semmit az egész, csak összetalálkoztatok és ennyi.

Akárhogy is van, egy biztos. Fontos szerepe van az egészben az érzelmeknek. Tudatosnak maradni viszont, amikor életed éppen aktuális szerelme áll előtted, esetemben sétál el előttem, komplikált. Az érzelmek bezavarnak. Ezért szeretem jobban a tisztán értelmi alapon való felfogását a dolgoknak; a logika nem csaphat be. De ha már emocionális alapra helyezünk egy egyszerű találkozást, felborul az értelem.

A szituáció adott: elkeseredésemben jelet kértem az Univerzumtól, vajon I.-e az, akit nekem szántak. Mivel  hetekig semmilyen jelet nem véltem felfedezni, el is felejtettem ezt a jelkérős dolgot.

És aztán egy esős napon, egyszer csak ott sétált előttem I. Életemben olyan rosszul nem néztem még ki, tekintve, hogy nem készültem semmilyen kicsi vagy nagy találkozásra, csak sétálni indultam. De mindegy is, szerintem észre sem vett, csak én szúrtam ki őt a tömegben. Elfordult jobbra, én mentem utána. Nem követni akartam, csak ugyanarra vitt az utunk. Ő aztán megérkezett a céljához, én pedig mentem tovább.

Fura érzés volt. Örültem, nagyon örültem, ugrálni tudtam volna, utána rohanni, megszólítani, megölelni és elmondani neki, hogy mennyire odáig vagyok érte. Ehelyett kicsit lelassítottam, mert megijedtem, hogy nem jön majd ki hang a torkomon és csak bámulnék rá, mint valami idióta. És szépen végignéztem, ahogy eltűnik a neobarokk épületek között.

Gondoltam, egye fene, kipróbáljuk, arra megyek holnap és holnapután is, hogy „véletlenül” összetalálkozzunk. Persze a létező összes ismerősömmel/tanárommal összefutottam, csak vele nem. És hát felmerül a kérdés: akkor ez most jel volt? Hagynom kellene a dolgot? Így akarnak üzenni fentről, hogy totális hülyeség, amit csinálok vagy csak annyi történt, hogy ki akartam erőszakolni egy újabb fél másodperces találkozást és a világegyetem rendjével szembehelyezkedtem?

És itt ütközik a szabad akarat és determinizmus. Akármi is van számunkra megírva, szabad keretek között mozgunk. Lehet, hogy látjuk még egymást - ha az idő nem létezik, akkor nem pontosan 12:43-kor, hanem amikor kell -, de az is lehet, hogy soha többé nem találkozunk.

És ez az egész - így átgondolva - furcsa módon megnyugtat és bizakodással tölt el.

Az, hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog történni, de addig is, tehetem azt, amit akarok. Az életem az én kezemben van, az én döntéseim határozzák meg, merre megyek, én viselem a felelősséget és én érzem azt is, hogy jó úton járok-e. Ahogyan az utam végén a cél elérése is engem tesz majd boldoggá.

Addig is, határtalan hittel bízok abban a nagyobb valamiben, hogy olyan jeleket küld nekem, amiket képes vagyok érzékelni és megérteni.

Megosztás a facebookon