Vajon léteznek jelek? Vannak apró útjelzők, amelyeket valamilyen felsőbb tudatosság elhelyezett az általunk járt úton és csak arra várnak, hogy észrevegyük őket? Ha léteznek, hogyan lehet őket észrevenni?

Nehéz kérdés. Hiszek abban, hogy létezik valami nagyobb, ami segít minket. Az egyetlen és kizárólagosan megírt útban nem, nem vagyok a köznapi értelemben determinista gondolkodású,  inkább csak a magam módján látom a dolgokat. Azt gondolom, hogy a szabad akarat minden körülmények között működik. Talán van egy cél, amit el kell érnünk, egy út, amit be kell járnunk, egy fő csapás, de bármikor dönthetünk úgy, hogy letérünk róla. Kicsit szétnézünk máshol is, aztán talán visszatérünk, talán egy olyan elágazáson indulunk jobbra, amelyen valahová máshová érkezünk el.

Az elágazásoknál persze dönteni kell. Azt mondják, ha nem tudsz dönteni, merre menj, kérj egy jelet. Hát, én kértem.

A jelek viszont sajnos sokszor nem segítenek, csak összezavarnak. Vajon jel az, ha éppen lemondanál valakiről és hirtelen ott áll előtted? És ha igen, mit jelent? Azt, hogy tarts ki mellette vagy éppen még utoljára küldték az utadba, hogy megnézd jól, örülj neki egy kicsit és aztán boldogan elengedd? Hogy végre lerakd a terhet és szabadon lépj egy új útra?

Érdemes ilyenkor újabb jelet kérni? 19-re lapot húzni ér? És ha csak félreértjük az egészet? Ha igazából nem is jelent semmit az egész, csak összetalálkoztatok és ennyi.

Akárhogy is van, egy biztos. Fontos szerepe van az egészben az érzelmeknek. Tudatosnak maradni viszont, amikor életed éppen aktuális szerelme áll előtted, esetemben sétál el előttem, komplikált. Az érzelmek bezavarnak. Ezért szeretem jobban a tisztán értelmi alapon való felfogását a dolgoknak; a logika nem csaphat be. De ha már emocionális alapra helyezünk egy egyszerű találkozást, felborul az értelem.

A szituáció adott: elkeseredésemben jelet kértem az Univerzumtól, vajon I.-e az, akit nekem szántak. Mivel  hetekig semmilyen jelet nem véltem felfedezni, el is felejtettem ezt a jelkérős dolgot.

És aztán egy esős napon, egyszer csak ott sétált előttem I. Életemben olyan rosszul nem néztem még ki, tekintve, hogy nem készültem semmilyen kicsi vagy nagy találkozásra, csak sétálni indultam. De mindegy is, szerintem észre sem vett, csak én szúrtam ki őt a tömegben. Elfordult jobbra, én mentem utána. Nem követni akartam, csak ugyanarra vitt az utunk. Ő aztán megérkezett a céljához, én pedig mentem tovább.

Fura érzés volt. Örültem, nagyon örültem, ugrálni tudtam volna, utána rohanni, megszólítani, megölelni és elmondani neki, hogy mennyire odáig vagyok érte. Ehelyett kicsit lelassítottam, mert megijedtem, hogy nem jön majd ki hang a torkomon és csak bámulnék rá, mint valami idióta. És szépen végignéztem, ahogy eltűnik a neobarokk épületek között.

Gondoltam, egye fene, kipróbáljuk, arra megyek holnap és holnapután is, hogy „véletlenül” összetalálkozzunk. Persze a létező összes ismerősömmel/tanárommal összefutottam, csak vele nem. És hát felmerül a kérdés: akkor ez most jel volt? Hagynom kellene a dolgot? Így akarnak üzenni fentről, hogy totális hülyeség, amit csinálok vagy csak annyi történt, hogy ki akartam erőszakolni egy újabb fél másodperces találkozást és a világegyetem rendjével szembehelyezkedtem?

És itt ütközik a szabad akarat és determinizmus. Akármi is van számunkra megírva, szabad keretek között mozgunk. Lehet, hogy látjuk még egymást - ha az idő nem létezik, akkor nem pontosan 12:43-kor, hanem amikor kell -, de az is lehet, hogy soha többé nem találkozunk.

És ez az egész - így átgondolva - furcsa módon megnyugtat és bizakodással tölt el.

Az, hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog történni, de addig is, tehetem azt, amit akarok. Az életem az én kezemben van, az én döntéseim határozzák meg, merre megyek, én viselem a felelősséget és én érzem azt is, hogy jó úton járok-e. Ahogyan az utam végén a cél elérése is engem tesz majd boldoggá.

Addig is, határtalan hittel bízok abban a nagyobb valamiben, hogy olyan jeleket küld nekem, amiket képes vagyok érzékelni és megérteni.

Megosztás a facebookon