Mikor válunk igazán felnőtté? Ha lesz saját házunk, autónk, a bankszámlánkon elég pénz vagy ez valamilyen belső státusz elérését jelenti? Milyen érzéssel jár felnőttnek lenni?

Amikor kislány voltam, úgy gondoltam, felnőttként nagyon komoly leszek, kicsit az a szemöldökráncolós típus és majd nagyon sok pénzem lesz, plusz egy férjem, gyerekeim, házam, ahol együtt élünk és nagyjából ennyi jelentette számomra a felnőttséget.

Teltek-múltak az évek és időközben kiderült, ennél azért többről van szó. Az évek múlásával tovább árnyalta számomra a felnőttség fogalmát a félelem, a szerelem, a felelősség, az önbizalom, az önismeret és ezek hiánya.

Az első pofonok, amik megtanítottak arra, hogy nem baj, ha a padlón vagy, mert onnan legalább lejjebb már nem eshetsz vagy egy második helyezés, mind-mind jók voltak arra, hogy megtanuljak küzdeni.

Az első és a többi szerelmi csalódás iránt pedig mára még hálát is érzek, mert igaz, hogy elsőre porig rombolták az önbecsülésemet és a félelem magjait ültették el a lelkemben, de minden ellenére felkeltem, itt vagyok és már nem gondolom azt, hogy kizárólag én rontottam volna el bármit is vagy, hogy bele kellene menekülnöm egy kapcsolatba, csak azért, hogy ne legyek egyedül.

Minden, amit elém görgetett az élet, egy kicsit formált a személyiségemen, azzá tett, aki ma vagyok, akit olyan nagyon szeretek és akiről soha le nem mondanék. 27 évembe telt, míg végül eljutottam idáig, de ma már bátran kimondom: szeretem magam!

Az önszeretet azonban nem egy rózsaszín lufi állapot. Mivel az élet folyamatosan változik, alkalmazkodni szükséges hozzá; mindez viszont azzal jár, hogy néha csomópontokhoz, elágazásokhoz jutunk, ahol meg kell vívni  belső félelmeinkkel, leánykori nevén a sárkánnyal.

Az ilyen helyzetekben ugyanis többnyire előjönnek ezek a félelmek, a korábbi fájdalmak, a felelősség hárítása, a meg nem értettség. És a választási lehetőség is. Dönthetsz ugyanis arról, merre mész tovább, belemész-e a viadalba vagy megvárod, amíg a hegy megy hozzád, jó Mohamed. Egyszerűbb lassítani és megállni, de lássuk be, a változatlan közben várni a változót - nem a legegyszerűbb feladat. Azt remélni, hogy álmaink megvalósulnak akkor, ha nem teszünk értük semmit, ha hagyjuk, hogy a félelmeink felfaljanak bennünket, a lehető legrosszabb stratégia.

Kitartok amellett, hogy fel kell vállalni, be kell ismerni azt, ami adott helyzetben lezajlik bennünk. Ha félsz, ismerd el, hogy félsz; ha szomorú vagy, ismerd el, hogy szomorú vagy. A problémamegoldásban ugyanis az első és legfontosabb lépés: azonosítsd a problémát! Ha ez megvan, megnyílik a lehetőség arra is, hogy észrevegyük, mi mit tettünk azért, hogy ide kerüljünk, és mit tehetünk azért, hogy kimásszunk belőle, egyedül. Az igazi felelősségvállalás ugyanis nem mások segítségének az elfogadásából áll, hanem abból, hogy önmagunk képesek vagyunk helyreállítani azt, ami elromlott.

Erről szól a felnőtt lét, nem az anyagi javak hajszolásáról. Nem ismerem mások álláspontját, de engem egy újabb autó vagy a havi 500 (kinek mennyi) utáni vágy valahogy rettenetesen emlékeztet arra, amikor 3 éves koromban a szőke és a vörös Barbiem mellé még egy barnát is akartam. Nincsen persze semmi baj az ambíciókkal, ha azok egy felnőtt férfi vagy felnőtt nő céljait testesítik meg. Olyanokét, akik megvívtak saját félelmeikkel, mernek felnőttek lenni és vállalják a tetteikért a felelősséget.

Ők igazi felnőttek, igazi sárkányölők, igazi harcosok.

Ők az én szememben igazi hősök. 

Megosztás a facebookon