"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla, hogy ki lehet a lelki társa, amíg nem találkozik a tekintetük" (Randall Munroe)

Régi közhellyel élve, a szem a lélek tükre. De vajon miért éppen a szem?

A Google szerint „az emberi szem (oculus humanus) a látás érzékszerve az ember szervezetében, amely a környezeti objektumokról származó – az azokból eredő vagy róluk visszaverődő –fénysugarak érzékelésére szolgál, és optikai rendszerével leképezi azok alakját, térbeli helyzetét és színét. Ez a kép idegi ingerületek formájában továbbítódik a központi idegrendszerbe, ahol feldolgozásra kerül, és szükség szerint tudatosul.”

Összefoglalva, látásunk segítségével érzékeljük a külvilágot. Mindehhez képeket alkot a szemünk, amely kép az agyunkhoz fut, és azt tudatosítva meglátjuk azt, amit meg akarunk látni.

A kérdés az, mit akarunk meglátni?

Vagyis, ha azt halljuk, hogy a szem a lélek tükre, miért hisszük azt és miért az az első gondolatunk, hogy más emberek szeméről – és lelkéről - van ilyenkor szó?

Én azt gondolom, hogy először magunkkal kellene kezdeni. Azt látom a külvilágban, amit látni akarok. Ha csupa szépséget látok, az azért van, mert az én lelkemben is csupa szépség lakozik. Ha fájdalmat, bánatot, árulást, bármilyen negatívumot látok, arra csak azért van lehetőség, mert az én lelkemben is ez van.

Mit is jelent mindez?

Azt, hogy nem vagyunk képesek objektívek lenni. Noha a szemünk elküldi a jeleket, valahol hiba kerül a rendszerbe és nem azt érzékeljük, ami előttünk van. Nem látjuk az egész képet, néhány részlet kimarad, míg mások valójában nincsenek is ott.

Miért?

Mert a feldolgozás után szükség szerint tudatosul a kép, vagyis az objektivitást szubjektív elemek szövik át. A tiszta, egyszerű képet beszennyezik a lelkünkön hagyott foltok, amelyek miatt nem vagyunk képesek arra, hogy érzelmektől mentesen ítéljünk meg bármit is. 

A tudatos gondolkodást egyébként nem tartom rossz dolognak, ha az valóban tudatos és nem érzelemvezérelt. Pontosabban inkább fájdalomvezérelt. Tudatos gondolkodással ugyanis képesek vagyunk arra, hogy felismerjük a lelkünkben lakozó fájdalmat, a szeretet hiányát és ezáltal arra is, hogy az érzékelésből kihagyjuk az oda nem illő érzelmeket.

Miért van erre szükség?

Ha a szem a lélek tükre, akkor két ember összetalálkozó pillantása megengedi, hogy lelkünk, igazi lényegünk, valónk legmélyére engedjünk be másokat. Ha a lélek viszont nem tiszta, nem fog tisztán látni és nem engedi tisztán láttatni magát sem. Hamis képet közvetít majd, félelmeket, meg nem értettséget, árulást súg az agynak, akkor is, ha az alaptalan.

Nagy veszélyt hordoz magában egy elkapott pillantás. Magán viseli egész életünk fel nem dolgozott sebeit, harcait, kudarcait. Olyan foltokat, amelyek a lélek szépségét, tisztaságát, valódi önmagát nem hagyják megmutatni, inkább betakarják, további sebektől védvén. Ez azonban éppen ahhoz vezet, hogy újabb sebeket kap csak legtisztább valónk.

Vagy mégsem?

Egy olyan objektív ember, legyen az férfi vagy nő, aki képes tudatosan látni, egy pillantásban észreveszi azt, hogy a társának lelkében milyen fájdalom ül. Tudja, hogy azokat nem ő okozta, de szeretne segíteni megoldani azokat. Egy ilyen tudatos pillantásban ott van az élet, a szerelem, ott van benne a gyógyír, ha gyógyulni akarunk.

Ha egy ilyen tudatos ember a lelki társunk, ő nem fogja összetéveszteni a valóst a valótlannal.

A kérdés már csak az, mi lakik a lelkünkben?

Megosztás a facebookon