A plátói szerelmek korát éljük? Vagy egyszerűen csak a globalizáció és a kapitalista felfogás az, ami elvezetett bennünket a beteljesült kapcsolatok nélküli élethez? Tényleg örömmel választott életforma a szingliség?

Mások nevében nyilatkozni nem tudok, csupán a saját érzéseimet és véleményemet vagyok hivatott megosztani. Az a furcsa helyzet áll fenn, hogy világ életemben szerelmes típus voltam. Pillanatok alatt képes vagyok belebolondulni valakibe, elveszni szemei mélységében vagy mosolyában. Így hát életemben a szerelem kérdése-keresése-megtalálása központi szerepet játszik.

Már pici lányként tudtam, hogy egyszer majd eljön a herceg, csak ki kell várni. Reménykedtem benne, hogy a nagy drámáktól majd megkímél az élet, persze a remény hal meg utoljára… Aztán ahogy teltek az évek, én pedig tönkrement kapcsolatokat halmoztam magam mögött, valahogy egyre inkább a remény halála koncepció kezdett valószínűbbnek mutatkozni. Lassan kezdtem elfelejteni, milyen is teljes szívből, félelem nélkül, bizalommal szeretni. Kicsit mindig gyanakvóbbá váltam, amivel kicsit mindig távolabbra taszítottam magam attól, amit olyan nagyon szerettem volna elérni.

Hosszú volt az út addig és kellett jó néhány pofon, hogy felismerjem, nekem is változnom kell. Mélyen önelemző vagyok, talán nem éppen szerencsémre. Fájdalmas néha a felismerés, hogy én sem vagyok hiba nélkül és bizony velem is nehéz az élet a szeszélyes természetem, a néha őrültség határait súroló megszállott viselkedésem, kutató - na jó, nyomozó-mániám és érzelmi hidegségem miatt.

Nagyjából két éve élek párkapcsolaton kívüli életet, mondhatni szingli vagyok. És nem tetszik a helyzet. Persze, próbálok ismerkedni, pár randim is volt, a manapság oly’ divatos párkeresők egynéhányját is kipróbáltam már, sikertelenül. 

A szingli-létet valamiért az egyedülálló nő képével azonosítja a társadalom. Valami hiba van a rendszerben, az biztos, mert véleményem szerint a szingli az, aki élvezi azt, hogy egyedül van és nem is akar belőle kikeveredni (számos ok miatt, amiket megértek), az egyedülálló pedig az, aki elfogadja jelenlegi helyzetét, de nem érzi élete céljának, hogy így haljon meg.

Esetemben egyedülállóságról beszélhetünk, mondhatni páratlan vagyok; ez az egyedüllét azonban nem mindig áldásos. Szeretnék szeretni, néha magányosnak is érzem magam vagy kilátástalannak a helyzetemet, ilyenkor akár napokra is rám tör az az érzés, hogy a világ boldogtalanságát cipelem a vállaimon. Aztán pár csomag elhasznált zsebkendő után valahogy mindig jobb lesz, egy időre.

Elgondolkodtam hát, mi is az oka a félresikerült kapcsolataimnak?

Túl magasan van a mérce?

Lehet.

De mégis kivel szemben? Arra jutottam, hogy valószínűleg a saját magammal szemben felállított, olykor már irracionális perfekcionizmus az, ami meggátol érzelmeim kiteljesítésében. Persze nem tudatosan teszem, amit teszek, de még mindig könnyebb a másikban meglátni a hibát, mint saját magamnak bevallani, hogy valamit elrontottam és felelősséget vállalni érte. Könnyebb bezárni a szívemet, az érzelmeket nem kimutatni, állandóan hideg fejjel gondolkodni, kerülni az érzelmi döntések meghozatalát vagy a tisztán érzelmi alapú vitákat és helyettük logikus érveléssel eljutni A-ból B-be. Könnyebb, egyszerűbb, de valljuk be, nem jobb.

Egyedüllétemben pedig az alapvetően szerelmes természetem miatt gyönyörű álmokat gyártottam magamnak, plátói szerelmekbe menekültem. Egy olyan férfi volt a főszereplője az én csodás álomvilágomnak, aki talán nem is emlékszik rám. Én sem tudok róla a nevén kívül semmit, de az egymásnak történő bemutatkozásunk és kézfogásunk valahogy annyira jó érzéssel töltötte el a szívemet, hogy hónapokon át csak rá gondoltam. Ez néha jó volt, néha nem. Ma úgy ébredtem, hogy inkább rossz.

Könnyebb viszont egy plátói szerelmet dédelgetni, mint valós interperszonális kapcsolatokban megnyilvánulni. Miért? Egy plátói kapcsolatban az ember nem sérül. Minden úgy alakul, ahogy én akarom – eltekintve a happy endtől persze. De az is lehet, hogy valójában azt sem akarom. Nem kell a mindennapos harcokat megvívnom, nem kell csalódnom a másikban, nem kell újabb szakításon keresztülmennem, nem fognak becsapni, megcsalni, nem ébresztenek az éjszaka közepén azzal, hogy költözz el, mert van valakim, egyszerűen nem fog fájni semmi. Ha mégis, azt a fájdalmat én okozom magamnak és mivel elég jól ismerem magam, tudom, mi az, amire számíthatok.

Hatalmas belső vívódás és sokszor megsemmisülés érzés az, amin keresztül megyek. Arra persze figyelek, hogy a külvilág lehetőleg ne sokat érzékeljen mindebből, inkább tartsanak csak introvertáltnak, furának, vagy a lánynak, akinek nagyon fontos a személyes tere és a munkaterületén történő érvényesülés, ezért nem ér rá pasizni.

Aztán egyszer csak rájöttem, már ezzel is, a környezetem tudatos megtévesztésével is magam és a vágyaim ellen cselekszem. Az érzéseimet elzárom előlük is, így azelől a férfi elől is, aki valahol ott van a külvilágban és szeretne velem megismerkedni. Mert ő is ugyanazt a képet látja rólam, mint mindenki. Jó, lehet, hogy zseniális gondolatolvasó képességei vannak, de ez nem valószínű. Annyit lát belőlem, amennyit megmutatok. Ha azt akarom, hogy oda is merjen jönni hozzám, valószínűleg nekem is változtatnom kell.

Így hát adva van a feladat: mutasd ki az érzéseidet!

Baromi egyszerűen hangzik, de sanszos, hogy nem lesz egy gyalog-galopp. Még ha néha fura is lesz egy-egy szituáció az életemben, azt találtam ki magamnak, hogy nyíltan fogok szeretni embereket, élőlényeket, helyeket és megpróbálom a tisztán szavakba öntött kifejezésformán túl valahogy érzékeltetni is mindezt. Végül is, még jól is elsülhet ez az egész. A legrosszabb esetben is egy új oldalamat ismerhetem meg.

A nap jelszava tehát: szingliségből a világ szerelmesévé válni!

P.S.: Így hát el kell most köszönnöm tőled, drága, kedves I., remélem te is boldog leszel! Csodás volt az a pár hónap, amit a fejemben együtt töltöttünk!

Megosztás a facebookon