Ha tökéletes a tested, tökéletes lesz a lelked is?

Egyszer olvastam egy Marilyn Monroe idézetet, amelyben azt tolmácsolja a világ nem totálisan tökéletes, több mint 0 testzsírszázalékos hölgyei felé: a társadalom ronda, nem ti!

Hatalmas frusztrációként éli meg megannyi nőtársam (és én is) a tökéletesség mítoszát, már ami a testi adottságokat érinti.

Eszerint magasnak kell lenned, a hajad nem lehet durva tapintású, szálkás, fénytelen vagy töredezett, a körmeidnek skarlátvörösben vagy az éppen trendi színben kell pompáznia, a 90-60-90-es arányokról nem is beszélve. Aztán ott van még a tökéletes arcbőr, a divatos rucik, táskák, cipők esete is.

A külső természeténél fogva adott tulajdonságok halmaza, amit egy évszázada még alakítani nem lehetett, jobb híján a nők abból dolgoztak, amilyük volt. Ma már a plasztikai sebészek dolgoznak abból, amit a páciens eléjük visz és ők michelangelói pontossággal szabják betegeik testét a kifutók sztárjaihoz hasonlatosra.

Egy kis ráncfelvarrás, orrigazítás, ajakfeltöltés, mellplasztika, zsírleszívás, sőt, még az olyan extrémitásoknak is helye van, mint az állkapocs átszabása, a lengőborda kivétele vagy a magasság megnövelése. Egész iparág épült már a tökéletesség hajszolására.

Az eredmény: tökéletes külsejű, belül szorongó hölgyek.

Felmerül ugyanis a kérdés: mi történik a tökéletes külső elérése után? Boldogabb leszel? Vagy ha lefogysz 15 kilót, jobbnak érzed majd magad? Soha többé nem gondolsz majd arra, hogy szeretnél megenni egy hamburgert sült krumplival vagy egy vödör fagyit benyomni?

Mások talán jobbak ebben, én viszont a fogyókúrák világában már legalább 10 éve élő nőként azt mondhatom, az érzés nálam soha nem szűnt meg. Mindig sóvárogtam valami olyanra, amit nem lehetett, valami olyanra, ami a napi szánhidrát-korlátba már nem fért bele és igen, volt, hogy én is utáltam elmenni futni, ezért nem mentem. Helyette otthon üldögéltem és sorozatnézés közben azon elmélkedtem, én vajon mikor nézek majd ki olyan jól, mint Carrie Bradshaw? Kipróbáltam megannyi divatos és kevésbé divatos fogyasztó módszert, a kalóriaszámolgatástól az alacsony szénhidrátbevitelen át, a sportig. Mindig el tudtam érni azt a testsúlyt, amire vágytam, megtartani azonban - hosszú ideig - nem sikerült. Elég frusztráló érzés, egy idő és megannyi átsírt éjszaka után el is kezdtem keresni a probléma okát.

A rengeteg töprengés eredményeképpen pedig megfogalmazódott bennem valami, nevezzük válasznak.

Soha nem leszek tökéletes mindenki számára. Mivel azonban alapvetően én vagyok az, akinek egy életet le kell élnie ebben a testben, nem is fontos, hogy mások számára kifogástalan-e a külsőm vagy sem. Betegre diétáztam már a lelkemet és ennyi év tapasztalat után teljes bizonyossággal állítom, ha valami nem stimmel kívülről, akkor valami belül sincs rendben. Ahelyett, hogy a felszínen tapogatóznánk, mélyre kell ásni és ott kell megkeresni a hiba okát.

Az első gondolatkör eredménye: talán ez az egész az örökös maximalizmusomból fakad. Tökéletesnek, a legjobbnak lenni minden körülmények között!

De hogyan is lehet a perfekcionizmust valami mentálisan egészséges, kevésbé versenyorientált ösztönné alakítani? - merült fel bennem a kérdés.

Ha megvan a kérdés, előbb-utóbb jön a válasz is, ami pedig így szól: A külcsín megfog, a belbecs megtart. Nem csak akkor vagy szerethető, ha tökéletes vagy!

Valamit kompenzálok a tökéletességgel. Nehéz beismerni, de muszáj, anélkül ugyanis nem lehet tovább lépni. A szeretet hiánya él bennem olyan erősen, hogy a tökéletesség elérésére adott, külvilágból jövő elismeréseken keresztül próbálom szeretni magam. Pár kedves szó a jutalmazási ösztönt beindítja. A „de jól nézel ki”, „mennyit fogytál?”, „hogy csináltad?” kezdetű mondatoktól olyan érzésem támad, mintha dicshimnuszokat zengenének rólam és az így fejemre kerülő sugárzó glória egész eddigi megpróbáltatásaimat a sötétbe taszítja. Aztán jön a stressz, és a folyamat, mint ördögi kör beindul. Egy kis csoki, esti pizza, gyros nem árthat, már hónapok óta nem ettem ilyeneket, nem ez fog tönkretenni. BEEEEEEEEEEEEEENNNNNGGGGGGGGG!!!!!!!!!!!! A leszenvedett kilók visszakúsztak. És én megint nem szeretem azt, ahogyan kinézek.

De lehet valamit szeretni kívülről, ha belül nincs meg az érzés?

Negatív.

Soha nem jöhet össze, ha magamat nem tanulom meg szeretni itt és most, ebben a pillanatban, nem tökéletesen is. Akkor is, ha az orrom nem pisze, a hajam nem ér a derekamig, van egy kis úszógumim, a kedvenc nacim nem jön rám vagy éppen nem leszek summa cum laude. Az élet soha nem lesz tökéletes, ahogyan én sem leszek egész életemben az. Ehelyett én - én leszek, ÉN VAGYOK, én, aki jól érzi magát pont úgy, ahogyan van.

A folyamat:

Nem a külső számít. A testünk egyébként is 7 évente megújul, a sejtjeink lecserélődnek és amúgy sem ér semmit sem, ha tökéletes a sminked, amikor éppen lesírod azt.

Tanuld meg szeretni azt a csodálatos embert, aki ott van belül. Akinek van véleménye, aki nem akar beállni a sorba, mert nem szalagon gyártották, aki különleges. Aki talán szeszélyes, makacs, hisztis, vagy hangulatember, aki temperamentumos, vagy éppen szégyenlős, visszahúzódó, aki szeret olvasni, vagy fákat ölelni, aki szeret nevetni, olyan hangosan, hogy egy egész sétálóutca bámul rá emiatt. Akinek vannak rosszabb napjai is, aki néha magányos, néha sír is, néha úgy érzi, hogy nem értik meg.

Szeresd magad akkor is, ha azt érzed, életed mélypontján vagy, mert TE vagy ott, nem mások. Te vagy az, aki oda került, de te vagy az is, aki éppen ezért képes onnan kimászni. Te vagy az, azért, mert hiszel magadban és tudod, hogy bármit elérhetsz, amit akarsz, ha valójában akarod.

Mert egy csoda vagy és csodák csak azokkal történnek, akik hisznek bennük!!!

Megosztás a facebookon