Blogolás

Kreatív önkifejezés vagy nárcisztikus megnyilvánulás?

A blogkészítés valójában milyen célt szolgál? Tényleg a kreatív önkifejezés egyik formája vagy csupán fokozódó nárcizmusunkat éljük meg azzal, hogy mindenki elé teregetjük véleményünket internetes eszközökkel?

Ma már mindenki írhat, hála az ingyenes blogolásnak, az internetnek, a szociális média térhódításának és a fokozódó meg nem értettségnek. De tényleg minden írást el kell olvasni?

Kezdő bloggerként felmerült bennem is a kérdés: vajon olvassa majd bárki is azt, amit írok? Egyáltalán szükséges az, hogy a naplómat közkinccsé tegyem? Hosszas tépelődés után megfogalmazódott bennem a válasz: igen, online fogok írni és nem, nem fog izgatni, hogy milyen reakciót váltok ki a véleményemmel vagy a gondolataimmal.

Alapvetően azért vágtam bele, mert problémáim vannak az érzelmi önkifejezés területén és az emocionális megnyilvánulás ilyen, írásos formáját alkalmasak találtam arra, hogy ezen változtassak; mert hát, ha írásban ki tudom adni magamból mindazt, ami bennem van, előbb-utóbb menni fog majd a kommunikáció más csatornáit használva is. Egyszóval a cél: személyiségfejlődés.

Miután átrágtam magam megannyi ingyenes verzión és vagy hatmillió választható sablonon, furcsa érzés kerített hatalmába: változik majd valamit az életem ezután? Bármit leírhatok? Jár ez valamilyen felelősséggel is? Az, amit személyiségfejlődésként aposztrofálok, lehet, hogy ténylegesen inkább ego-kifejeződés?

Van benne valami. Azt gondolom, mindenki, aki nyilvánosan hangot ad a véleményének, valamilyen formában elismerésre vágyik. Emögött persze megannyi történet állhat, eltérőek a mozgatórugóink, de abban biztos vagyok, szeretnénk, ha szeretnének bennünket.

És itt az első paradoxon, amibe ütköztem: szeretném, ha szeretnének, de közben nem akarom, hogy a kommentelő külvilág ítélete mázsás teherként nehezedjen a vállamra és meghatározza azt, amit írok.

A feloldása viszonylag egyszerű: írom azt, amit akarok, akinek pedig nem tetszik, az nem olvassa.