„Emlékezz rám, hiszen ez volt a sorsunk, Egy másik világban, talán egyek voltunk, Így lesz ez majd, hinnem kell benned, Minden világban, megment a lelked” (Caramel: Emlékezz rám)

A lélektársak létének és kapcsolódásának gondolatköre régóta foglalkoztat. Vajon tényleg léteznek? És honnan tudhatjuk, hogy velük van éppen dolgunk? Van olyan, hogy nem ismerjük fel egymást?

Habár a lélektársi kapcsolatok témaköre nem kizárólag szerelmi viszonyokra korlátozott, mégis a romantikus kötődések vonatkozásában közelítem meg a kérdést. Mindezt azért, mert az internet és az ezo-oldalak létezése óta tudjuk, legtöbbet egy párkapcsolatban fejlődhetünk.

Őszintén szólva minden párkapcsolatomban éreztem azt, amit ezoterikus oldalak lélektársi találkozások ismertetőiként aposztrofálnak: valamilyen megmagyarázhatatlan, misztikus energiát, valami nagyobb erőt, ami összehozott minket. A szavak nélküli kommunikáció megléte szinte minden kapcsolatomban, számomra abszolút és megkérdőjelezhetetlen bizonyíték volt arra, hogy mélyebb szinten, az ego burka alatt kapcsolódott össze a lelkünk. És ha már ez így volt, abban is biztos voltam - természetesen minden alkalommal -, hogy megtaláltam a páromat, az egyet és igazit.  

Ezen alkalmak számának növekedésére pedig a magyarázat az, hogy a megingathatatlan bizonyosság, amit éreztem, nagyjából 2-3 hétig tartott, ameddig a rózsaszín máz le nem olvadt. Aztán rendszerint hatalmába kerített szintén valami nagyobb dolog: mintha folyamatosan azt suttogta volna valami a fülembe, hogy rossz úton jársz, haladj tovább. Volt, hogy hallgattam erre a hangra, de olyan is történt, hogy ignoráltam – hosszabb-rövidebb idő után, de a végeredmény minden esetben ugyanaz: szakítás.

Fiatalabb koromban még nem nagyon foglalkoztatott a dolog, úgy voltam vele, nagy ügy, elestem, felkelek, továbbmegyek, valaki majd jön, szerelmes leszek. A kapcsolataim számának növekedésével viszont exponenciálisan nőtt a rossz tapasztalataim száma is. Manapság pedig egyre többet gondolkodom azon, vajon jön-e majd Ő? Ő, aki nem csak valaki, hanem a nagybetűs. Így, közel a 30-hoz, rengeteg házas és kisgyermeket nevelő ismerőssel, egy gondolat nem hagy nyugodni:

– Lehet, hogy nekem soha nem lesz párom?

És aztán, ahogy tegnap sétálgattunk és beszélgettünk O.-val, belém villant a felismerés: elegem van! Ez az egész, hogy mindenképpen "találnod kell egy pasit, akivel leéled az életed, mert gyenge nő vagy" duma az agyamra megy!

Elegem van, hogy semmi más nem tölti ki a gondolataimat, csak az, hogy kell valaki mellém, hogy reménytelen szerelmekbe vagy kárászéletű kapcsolatokba hajszolom magam, ahol a végén már magamtól sem kapok semmilyen megbecsülést, nemhogy a másiktól. Csak azért, hogy a társadalmi elvárásoknak megfeleljünk, eljátsszuk azt, hogy olyanok vagyunk, amilyennek a másik látni akar minket, hogy aztán a keserűségtől megnyomorodva, fáradt arccal bizonygassuk az egyedülálló barátainknak, hogy párosan szép az élet. Mindezt azért, mert anya és apa és a főni és a kollegák, a páros barátok, a magazinok, sorozatok, filmek azt sulykolják belénk, hogy ha most egyedül vagy, 15 év múlva is egyedül leszel; utad végén pedig felismerhetetlenre rágja majd az arcodat a macskád, miután halálod napját követő egy héttel még mindig a konyhapadlón fekszik majd a tetemed (tekintettel arra, hogy nincs senki, aki összeszedné azt és egy jófajta megemlékezést tartana életed boldog perceire visszatekintve).

Annyira groteszk az egész!!! Egy baromság. Már miért ne lehetnék boldog egyedül is? Miért kellene megalkudnom és feleségül mennem a fiúhoz, akit – ha nagyon őszinte vagyok - egyébként nem is szeretek, csak elviselem a jelenlétét, mert hoz virágot, meg csokit, néha átölel, van kivel megjelenni és mellette nem kell lesajnáló arcokat bámulnom vagy a "hát az úgy van" kezdetű mondatokba belebonyolódnom? Miért hazudok neki, miért rabolom az idejét?

Azért, mert az a normális dolog, ha 30 éves korodra van férjed, házad, kocsid, a gyerek meg legalább úton van, jobb esetben már kipottyant? Aztán mire 5 éves lesz, te ott ülsz és látod az egész elcseszett helyzetet és azt kívánod, bár vártál még volna az igazira egy pár évet… Vagy elválsz.

Persze, tudom, ez ennél sokkal árnyaltabb és nem minden házasság végződik válással. Csak minden 3., ha lehet hinni a statisztikának.

Hát én ezt nem csinálom! Egyébként is belefáradtam már az egész „ismerjük meg egymást, randizzunk, amíg ki nem derül, hogy nem is akarunk egymástól semmit” dologba. Mert igen, a profilképem alapján "cuki" vagyok, de amint kiderül, hogy azon túl, hogy „szép a szemem” vagy „bájos az arcom”, még beszélgetni is szeretek, már gondok akadnak. Főleg, ha olyanokat osztok meg magamról, amit szerintem jobb mielőbb tudni: jobban szeretem, ha az IQ-mat dicsérik a szemem helyett, nem szeretek kézen fogva sétálni, imádom a sorozatokat, a cicámat, szeretek egyedül lenni vagy olvasni, viszont herótom van az olyan kapcsolatoktól, ahol a két ember megszűnik önállóként létezni és összeolvadnak valami hatalmas masszává, vagy hogy azt szeretem, ha a férfi önálló és felnézhetek rá, mert okosabb nálam. És itt jönnek a hazugságok, a „persze, én is ezt szeretem” dumák. Áltatjuk magunkat és randevú-partnerünket is azzal, hogy gyakorlatilag egymás tökéletes másai vagyunk.

Hát, az ilyen kapcsolatok miatt tart az én szerelmem nagyjából 2-3 hétig. Azután ugyanis, hogy meglátom, milyen a másik - hogy miket hazudott nekem azért, mert fél egyedül lenni -, egymás becsapásának szeretek véget vetni. Nem a fiú gyengesége miatt, hanem a férfi hiánya miatt. A férfi ugyanis szembenézett volna velem, elmondta volna, hogy van, amiben egyetért velem, de a kézfogós sétákról például az én kedvemért sem fog lemondani, szóval döntsek: ennek ellenére akarom-e megismerni őt? A válasz erre valószínűleg igen lenne, jó sok kézfertőtlenítő nyáron, kesztyű télen és a helyzet részint megoldódott (igen, beteges, meg a bakteriális fertőzések is azok), szóval – habár a kompromisszumok ellen vagyok, mert az inkább csak megalkuvás, de legalább is nem szívből jövő döntés az esetek nagy százalékában - ennyi még belefér.

Ő, a férfi, ezt tenné. Ő az, akivel kapcsolatot szeretnék, mert Ő az, akiben hiszek; akit egyenrangúként tudok kezelni, aki mellől nem akarok szabadulni és aki mellett nincs az az érzésem, hogy „na most megmutatom én is a világnak, hogy találtam valakit”. Mert ő - Ő. Csak így, egyszerűen, rendben van magával, nem sajátít ki és én sem őt, egymás mellett fejlődünk, de nem egymástól függően. Akivel az értékrendünk megegyezik. És nem kell, hogy helyes legyen vagy magas, szőke és kék szemű, de még az sem kell, hogy jó humora legyen, vagy tipikus rosszfiúként viselkedjen. Lehet alacsony, kopaszodó, köpcös; vagy éppen 38-as lábmérete is lehet. Nem érdekel.

Igen, Ő az, akinek a képe a fejemben él, akivel a lelkem összekapcsolódni vágyik, akiben hiszek, akiről tudom, hogy létezik. Éppen ezért befejeztem a keresését, megtaláltam ugyanis önmagamban.

És ez így most jó.

Megosztás a facebookon