„Emlékezz rám, hiszen ez volt a sorsunk, Egy másik világban, talán egyek voltunk, Így lesz ez majd, hinnem kell benned, Minden világban, megment a lelked” (Caramel: Emlékezz rám)

A lélektársak létének és kapcsolódásának gondolatköre régóta foglalkoztat. Vajon tényleg léteznek? És honnan tudhatjuk, hogy velük van éppen dolgunk? Van olyan, hogy nem ismerjük fel egymást?

Habár a lélektársi kapcsolatok témaköre nem kizárólag szerelmi viszonyokra korlátozott, mégis a romantikus kötődések vonatkozásában közelítem meg a kérdést. Mindezt azért, mert az internet és az ezo-oldalak létezése óta tudjuk, legtöbbet egy párkapcsolatban fejlődhetünk.

Őszintén szólva minden párkapcsolatomban éreztem azt, amit ezoterikus oldalak lélektársi találkozások ismertetőiként aposztrofálnak: valamilyen megmagyarázhatatlan, misztikus energiát, valami nagyobb erőt, ami összehozott minket. A szavak nélküli kommunikáció megléte szinte minden kapcsolatomban, számomra abszolút és megkérdőjelezhetetlen bizonyíték volt arra, hogy mélyebb szinten, az ego burka alatt kapcsolódott össze a lelkünk. És ha már ez így volt, abban is biztos voltam - természetesen minden alkalommal -, hogy megtaláltam a páromat, az egyet és igazit.  

Ezen alkalmak számának növekedésére pedig a magyarázat az, hogy a megingathatatlan bizonyosság, amit éreztem, nagyjából 2-3 hétig tartott, ameddig a rózsaszín máz le nem olvadt. Aztán rendszerint hatalmába kerített szintén valami nagyobb dolog: mintha folyamatosan azt suttogta volna valami a fülembe, hogy rossz úton jársz, haladj tovább. Volt, hogy hallgattam erre a hangra, de olyan is történt, hogy ignoráltam – hosszabb-rövidebb idő után, de a végeredmény minden esetben ugyanaz: szakítás.

Fiatalabb koromban még nem nagyon foglalkoztatott a dolog, úgy voltam vele, nagy ügy, elestem, felkelek, továbbmegyek, valaki majd jön, szerelmes leszek. A kapcsolataim számának növekedésével viszont exponenciálisan nőtt a rossz tapasztalataim száma is. Manapság pedig egyre többet gondolkodom azon, vajon jön-e majd Ő? Ő, aki nem csak valaki, hanem a nagybetűs. Így, közel a 30-hoz, rengeteg házas és kisgyermeket nevelő ismerőssel, egy gondolat nem hagy nyugodni:

– Lehet, hogy nekem soha nem lesz párom?

És aztán, ahogy tegnap sétálgattunk és beszélgettünk O.-val, belém villant a felismerés: elegem van! Ez az egész, hogy mindenképpen "találnod kell egy pasit, akivel leéled az életed, mert gyenge nő vagy" duma az agyamra megy!

Elegem van, hogy semmi más nem tölti ki a gondolataimat, csak az, hogy kell valaki mellém, hogy reménytelen szerelmekbe vagy kárászéletű kapcsolatokba hajszolom magam, ahol a végén már magamtól sem kapok semmilyen megbecsülést, nemhogy a másiktól. Csak azért, hogy a társadalmi elvárásoknak megfeleljünk, eljátsszuk azt, hogy olyanok vagyunk, amilyennek a másik látni akar minket, hogy aztán a keserűségtől megnyomorodva, fáradt arccal bizonygassuk az egyedülálló barátainknak, hogy párosan szép az élet. Mindezt azért, mert anya és apa és a főni és a kollegák, a páros barátok, a magazinok, sorozatok, filmek azt sulykolják belénk, hogy ha most egyedül vagy, 15 év múlva is egyedül leszel; utad végén pedig felismerhetetlenre rágja majd az arcodat a macskád, miután halálod napját követő egy héttel még mindig a konyhapadlón fekszik majd a tetemed (tekintettel arra, hogy nincs senki, aki összeszedné azt és egy jófajta megemlékezést tartana életed boldog perceire visszatekintve).

Annyira groteszk az egész!!! Egy baromság. Már miért ne lehetnék boldog egyedül is? Miért kellene megalkudnom és feleségül mennem a fiúhoz, akit – ha nagyon őszinte vagyok - egyébként nem is szeretek, csak elviselem a jelenlétét, mert hoz virágot, meg csokit, néha átölel, van kivel megjelenni és mellette nem kell lesajnáló arcokat bámulnom vagy a "hát az úgy van" kezdetű mondatokba belebonyolódnom? Miért hazudok neki, miért rabolom az idejét?

Azért, mert az a normális dolog, ha 30 éves korodra van férjed, házad, kocsid, a gyerek meg legalább úton van, jobb esetben már kipottyant? Aztán mire 5 éves lesz, te ott ülsz és látod az egész elcseszett helyzetet és azt kívánod, bár vártál még volna az igazira egy pár évet… Vagy elválsz.

Persze, tudom, ez ennél sokkal árnyaltabb és nem minden házasság végződik válással. Csak minden 3., ha lehet hinni a statisztikának.

Hát én ezt nem csinálom! Egyébként is belefáradtam már az egész „ismerjük meg egymást, randizzunk, amíg ki nem derül, hogy nem is akarunk egymástól semmit” dologba. Mert igen, a profilképem alapján "cuki" vagyok, de amint kiderül, hogy azon túl, hogy „szép a szemem” vagy „bájos az arcom”, még beszélgetni is szeretek, már gondok akadnak. Főleg, ha olyanokat osztok meg magamról, amit szerintem jobb mielőbb tudni: jobban szeretem, ha az IQ-mat dicsérik a szemem helyett, nem szeretek kézen fogva sétálni, imádom a sorozatokat, a cicámat, szeretek egyedül lenni vagy olvasni, viszont herótom van az olyan kapcsolatoktól, ahol a két ember megszűnik önállóként létezni és összeolvadnak valami hatalmas masszává, vagy hogy azt szeretem, ha a férfi önálló és felnézhetek rá, mert okosabb nálam. És itt jönnek a hazugságok, a „persze, én is ezt szeretem” dumák. Áltatjuk magunkat és randevú-partnerünket is azzal, hogy gyakorlatilag egymás tökéletes másai vagyunk.

Hát, az ilyen kapcsolatok miatt tart az én szerelmem nagyjából 2-3 hétig. Azután ugyanis, hogy meglátom, milyen a másik - hogy miket hazudott nekem azért, mert fél egyedül lenni -, egymás becsapásának szeretek véget vetni. Nem a fiú gyengesége miatt, hanem a férfi hiánya miatt. A férfi ugyanis szembenézett volna velem, elmondta volna, hogy van, amiben egyetért velem, de a kézfogós sétákról például az én kedvemért sem fog lemondani, szóval döntsek: ennek ellenére akarom-e megismerni őt? A válasz erre valószínűleg igen lenne, jó sok kézfertőtlenítő nyáron, kesztyű télen és a helyzet részint megoldódott (igen, beteges, meg a bakteriális fertőzések is azok), szóval – habár a kompromisszumok ellen vagyok, mert az inkább csak megalkuvás, de legalább is nem szívből jövő döntés az esetek nagy százalékában - ennyi még belefér.

Ő, a férfi, ezt tenné. Ő az, akivel kapcsolatot szeretnék, mert Ő az, akiben hiszek; akit egyenrangúként tudok kezelni, aki mellől nem akarok szabadulni és aki mellett nincs az az érzésem, hogy „na most megmutatom én is a világnak, hogy találtam valakit”. Mert ő - Ő. Csak így, egyszerűen, rendben van magával, nem sajátít ki és én sem őt, egymás mellett fejlődünk, de nem egymástól függően. Akivel az értékrendünk megegyezik. És nem kell, hogy helyes legyen vagy magas, szőke és kék szemű, de még az sem kell, hogy jó humora legyen, vagy tipikus rosszfiúként viselkedjen. Lehet alacsony, kopaszodó, köpcös; vagy éppen 38-as lábmérete is lehet. Nem érdekel.

Igen, Ő az, akinek a képe a fejemben él, akivel a lelkem összekapcsolódni vágyik, akiben hiszek, akiről tudom, hogy létezik. Éppen ezért befejeztem a keresését, megtaláltam ugyanis önmagamban.

És ez így most jó.

Megosztás a facebookon

„Viszontlátjuk egymást, megtaláljuk egymást, mi minden alakban felismerjük egymást.” (Johann Wolfgang von Goethe)

A lélek kettéhasított volta már Goethe előtt is ismeretes volt. Platón például Arisztophanész szavain keresztül tolmácsolja a világ számára is érthető formában az egylélek koncepciót. Eszerint hajdanán egyek voltunk, büntetésből viszont Zeusz kettéhasította az embert. Annyira természetellenes volt ez számunkra, hogy sóvárogtunk másik felünk után, a már külön testben élő másik felünket átkaroltuk, semmi mást nem akartunk, inkább éhen haltunk, de nem engedtük el egymást.

Azóta is így élünk. Nem születünk egy testbe, ezért a lelkünk pontos, tökéletes másik felét keressük. Vagyis saját magunkat. Van, akinek összejön, van, akinek nem. Vannak, akik feladják, belefáradnak a végtelennek tűnő kutatási folyamatba és lehorgonyoznak egy olyan lélek mellett, aki szintén leszámolt már a belső vággyal a másik fele megtalálására. Persze ők is tudják azt, hogy ez így nem az igazi, valami nem stimmel, de hosszú évek alatt megtanulták, hogyan nyomják el az akkor még nagyon erősen visítozó vészcsengőt. Mára már nem is hallják. Cserébe nem kell egyedül lenniük, mert ugye az egyedüllét fáj. Ezt már Arisztophanész – vagy Platón - is tudta.

A nyelvünk és intelligenciánk rohamos fejlődésével mára cizelláltabban tudjuk kifejezni magunkat, mi emberek. Azt mondjuk, hogy nem az egyedüllét fáj, hanem a magány. Szerintem tökéletesen lényegtelen a megfogalmazásbeli különbségeken fennakadni. Akármilyen módon is próbáljuk meg kommunikálni érzéseinket, egy dologra szeretnénk rávilágítani: rossz szerelem nélkül az élet.

A szerelem persze annyi helyen megtalálható és annyi formában létezik. Ott van egy csókban, egy baráti ölelésben, a lenyugvó nap fényében, a hűs szellő simogatásában, de ott van új dolgok felfedezésében, akár egy Puzzle kirakásában is.

De ha ennyi helyen, formában, módon fellelhető, miért is gondoljuk azt, hogy éppen egy másik ember testében kell manifesztálódnia?

Ha ennyi helyen, formában, módon fellelhető, akkor mi is pontosan a szerelem?

Az én magyarázatom ez: a szerelem energia. Az energia soha pedig nem vész el, csak átalakul. Ezért érezzük a szerelmet - nem csupán fizikai formában megvalósult férfiak és/vagy nők iránt.

Mindez azt is jelenti, hogy amikor a párunk/másik felünk/társunk (kinek hogy tetszik) nincs velünk, valamilyen formában mégis megjelenik az ő szerelme az életünkben, hogy emlékeztessen arra, mennyire szeret bennünket (engem, téged, …). Azért, hogy amíg élünk, ne feledjük el ezt az érzést. Azért, hogy amikor majd végre egymásra találunk, felismerhessük az érzést. Azért, hogy ne az ő arcát, a haj- vagy szemszínét, a magasságát, bankszámláját, vagy felhalmozott javait vegyük kiindulási pontnak és ne ez alapján akarjuk meghatározni azt, hogy ő-e a másik felünk. Hanem azért, hogy amikor egymás közelébe érünk, erre az érzésre, a szerelem érzésére figyeljünk, ugyanúgy megdobbanjunk a szívünk. Mert csak így lehetünk teljesen biztosak abban, hogy ő az. Az érzésen keresztül.

Így tudjuk viszontlátni egymást, szemünket lehunyva, a szívünkön keresztül. Így tudjuk megtalálni egymást, akármilyen külsőt is választottunk magunknak. Így tudjuk minden alakban felismerni egymást.

Ha nem felejtjük el, egyetlen pillanatra sem a szerelem érzését.

Megosztás a facebookon