„Viszontlátjuk egymást, megtaláljuk egymást, mi minden alakban felismerjük egymást.” (Johann Wolfgang von Goethe)

A lélek kettéhasított volta már Goethe előtt is ismeretes volt. Platón például Arisztophanész szavain keresztül tolmácsolja a világ számára is érthető formában az egylélek koncepciót. Eszerint hajdanán egyek voltunk, büntetésből viszont Zeusz kettéhasította az embert. Annyira természetellenes volt ez számunkra, hogy sóvárogtunk másik felünk után, a már külön testben élő másik felünket átkaroltuk, semmi mást nem akartunk, inkább éhen haltunk, de nem engedtük el egymást.

Azóta is így élünk. Nem születünk egy testbe, ezért a lelkünk pontos, tökéletes másik felét keressük. Vagyis saját magunkat. Van, akinek összejön, van, akinek nem. Vannak, akik feladják, belefáradnak a végtelennek tűnő kutatási folyamatba és lehorgonyoznak egy olyan lélek mellett, aki szintén leszámolt már a belső vággyal a másik fele megtalálására. Persze ők is tudják azt, hogy ez így nem az igazi, valami nem stimmel, de hosszú évek alatt megtanulták, hogyan nyomják el az akkor még nagyon erősen visítozó vészcsengőt. Mára már nem is hallják. Cserébe nem kell egyedül lenniük, mert ugye az egyedüllét fáj. Ezt már Arisztophanész – vagy Platón - is tudta.

A nyelvünk és intelligenciánk rohamos fejlődésével mára cizelláltabban tudjuk kifejezni magunkat, mi emberek. Azt mondjuk, hogy nem az egyedüllét fáj, hanem a magány. Szerintem tökéletesen lényegtelen a megfogalmazásbeli különbségeken fennakadni. Akármilyen módon is próbáljuk meg kommunikálni érzéseinket, egy dologra szeretnénk rávilágítani: rossz szerelem nélkül az élet.

A szerelem persze annyi helyen megtalálható és annyi formában létezik. Ott van egy csókban, egy baráti ölelésben, a lenyugvó nap fényében, a hűs szellő simogatásában, de ott van új dolgok felfedezésében, akár egy Puzzle kirakásában is.

De ha ennyi helyen, formában, módon fellelhető, miért is gondoljuk azt, hogy éppen egy másik ember testében kell manifesztálódnia?

Ha ennyi helyen, formában, módon fellelhető, akkor mi is pontosan a szerelem?

Az én magyarázatom ez: a szerelem energia. Az energia soha pedig nem vész el, csak átalakul. Ezért érezzük a szerelmet - nem csupán fizikai formában megvalósult férfiak és/vagy nők iránt.

Mindez azt is jelenti, hogy amikor a párunk/másik felünk/társunk (kinek hogy tetszik) nincs velünk, valamilyen formában mégis megjelenik az ő szerelme az életünkben, hogy emlékeztessen arra, mennyire szeret bennünket (engem, téged, …). Azért, hogy amíg élünk, ne feledjük el ezt az érzést. Azért, hogy amikor majd végre egymásra találunk, felismerhessük az érzést. Azért, hogy ne az ő arcát, a haj- vagy szemszínét, a magasságát, bankszámláját, vagy felhalmozott javait vegyük kiindulási pontnak és ne ez alapján akarjuk meghatározni azt, hogy ő-e a másik felünk. Hanem azért, hogy amikor egymás közelébe érünk, erre az érzésre, a szerelem érzésére figyeljünk, ugyanúgy megdobbanjunk a szívünk. Mert csak így lehetünk teljesen biztosak abban, hogy ő az. Az érzésen keresztül.

Így tudjuk viszontlátni egymást, szemünket lehunyva, a szívünkön keresztül. Így tudjuk megtalálni egymást, akármilyen külsőt is választottunk magunknak. Így tudjuk minden alakban felismerni egymást.

Ha nem felejtjük el, egyetlen pillanatra sem a szerelem érzését.

Megosztás a facebookon