Ülni, állni, ölni, halni – mondta József Attila.

Én azt mondom, szeretni, érezni, kívánni, megköszönni, hálásnak lenni, mosolyogni, írni, sétálni, színházba járni, álmodozni, kávét inni, jókat enni, moziba menni, olvasni, macskát simogatni, barátokat ölelni, sírni, kacagni, festeni, rajzolni, művésznek lenni, tanulni, beszélgetni, gondolkodni, találomra ruhát venni, az esőben táncolni, hangosan énekelni, futni, mantrázni, társasozni, bort inni, jógázni, a napot üdvözölni, a rengetegben elveszni, egyszóval: ÉLNI! 

Megosztás a facebookon

Milyen ez a világ? Mi célból születtünk? Merre tartunk? Miért van jelen az agresszió? Miért nem ülünk le, fogjuk meg egymás kezét, öleljük meg egymást és mondjuk azt, szeretlek?

Sokszor érzem azt, hogy el akarok innen menni. Nem abból a lakásból, ahol lakom, nem is a városból vagy az országból, hanem erről a bolygóról. Szeretném elhagyni ezt a földi testet, kikerülni innen és valami csodálatosabb, boldogabb helyre érkezni. Annyi fájdalmat, szenvedést, dühöt látok, amikor körbenézek. Annyi meg nem értettséget. Annyi üres helyet az emberek lelkében, amit betölthetne a szeretet.

Felmerült így a kérdés bennem, miért is kerülünk egyre távolabb az 528 Hz-es frekvenciától? Miért rezgünk alacsonyabb tartományban? Miért nem kerülünk feljebb?

Olyan világban élünk, ahol az emberek versengenek egymással, eltapossák, megverik, megölik egymást; életükben szavakkal, tettekkel, gondolatokkal bántják egymást; lenézik azt, aki kicsit is más. Azt, aki más nyelven beszél, más a bőrszíne, más valláshoz tartozik, máshogy néz ki, máshogyan gondolkodik - mindenkit, aki vállalja azt, aki ő maga.

Ezzel egyidejűleg az kezd normálissá, elfogadottá válni, ha a lányok szinte prostituálódnak egy darab szeretetért; ahol nem tisztelik és szeretik a szülőket; ahol a kapcsolattartás szinte már kizárólag internetes formában létezik és a baráti összejövetelek célja egy jól sikerült, posztolható fotó - és az, hogy milyen jó volt az este, attól függ, hogy a szociális média megannyi forrásán keresztül közzétett pillanatkép mekkora sikert aratott. 

Mindezt tapasztalva, megfogalmazódott bennem a következő pár kérdés is: az a normális, ha az átlaghoz tartozunk, beolvadunk, ha eltűrjük, hogy elnyomjanak bennünket; ha félreállunk, fejet hajtunk, lelkileg megnyomorodunk? Az, hogy emberek videókat tehetnek közzé arról, hogy tizenéves, ártatlan kisgyerekeket levágnak, mint az állatokat? Vagy az is megosztható, hogy éppen a hűséget megtestesítő kutyákat lógatnak fel fákra?

Ahol mindenki mond valamit, de senki nem mozdul meg? Ahol az emberek - ahelyett, hogy szeretnék egymást - háborúkat indítanak a földért, a hatalomért, a pénzért?

A világban, amiben élünk, az emberek mérgezik magukat. A mérgek sok formában vannak jelen.

Ott vannak az ételekben, amiket elfogyasztanak – a finomított szénhidrátban, a cukrokban, az olcsó és rossz minőségű élelmiszerekben, a gyorsételekben, az 5 perces, séta közbeni ebédekben; ott vannak a tisztítószerekben, amit használnak – abban, hogy a „bio” jelzésű, természetes alapú tisztító-mosogató-, vagy akár súrolószerek horror árakon mozognak, de helyette a vegyi alapú anyagok szinte mindenki számára elérhetőek; abban, hogy a kozmetikumok és tisztálkodó szerek tele vannak alumíniummal vagy kőolajszármazékokkal.

De ott vannak a mérgek a családi, baráti kapcsolatokban, a munkahelyi stresszben, a megfelelési kényszerben, az akarásban, a versengésben is.

Miért is olyan fontos minden áron a legjobbnak lenni? Miért kell lenyomni másokat, megtagadni a segítséget, keresztbe tenni, pletykálkodni, kibeszélni másokat?

Miért kell mindenért harcolni? Miért kell, hogy minden, ami körbevesz bennünket, valakié legyen? Miért nem tudják az emberek megkérni egymást, hogy engedjék őket oda, ahová menni szeretnének? Miért nem adnak abból, ami nekik van? Miért kell erővel elvenni mindent?

Miért nem ismerik az emberek a szép szó hatását? Hatalmas ereje van. Elég csak egy szó: kérlek.

Kérlek, mondjátok sűrűn. Kérlek, érezzétek sűrűn, mit is jelent kérni. Mert aki kér, az kap is. Aki kap, pedig adni fog másnak is, mert egyszer már megtapasztalta azt az érzést, milyen önzetlenül, boldogan, felszabadultan adni. Minden kapu, a bőség összes kapuja megnyílik, az összes csoda a tiétek lenne, ha csak egy szót használnátok, de azt egyre sűrűbben.

Gyönyörű lenne egy ilyen társadalomban élni. Ahol az emberek, mindenki, egytől-egyig értené és érezné, milyen is szeretni. Ahol senki nem félne tőle. Ahol mindenki segítene mindenkinek. Ahol mindenki értené és érezné, hogy soha nem voltunk és soha nem is leszünk elválasztva egymástól. Hogy egyek voltunk, vagyunk és leszünk.

Ahol senkinek nem kellene elmagyarázni a szeretetet.

Az ember, akivel szemben állok, tudná, hogy az ő fájdalma az enyém is, ezért soha nem bántom majd. Az ő öröme az enyém is, ezért azon leszek, hogy minél boldogabbá tegyem. Szeretni fogom, amíg csak élek.

És használom a varázsszót: kérlek.

Kérlek, drága barátom, lelkem egy része, jó Isten, Univerzum, bárhogyan is hívnak és bárhol is vagy, szeress, most, mindig, örökké.

Én is azt teszem. 

Megosztás a facebookon

Ahogyan a sorban álltam és azon gondolkodtam, hogy vajon megvettem-e mindent a tejbegrízhez, két fiú beszélgetésére lettem figyelmes. Mögöttem álltak. Az egyik abban reménykedett, hogy jó lesz majd a zene, míg a másik hanyagul elhelyezte a több üveg ásványvizet a szalagra. Majd rátértek a ma este részletesebb boncolgatására, azon belül is a lányokra.

A srácok persze jól szituált huszonéves nyalka legények voltak, olyan önimádattal, amelyet akár Dorian Gray is megirigyelhetne és olyan illattal, hogy egy egész méhraj is követné őket.

Aztán a magasabb elkezdte kérdezgetni, hogy a mi újság van Annával, aztán Katával, aztán a többivel. Mint kiderült az egyik a Balatonon nyaral, a másikkal beszélget, de nem akar tőle semmit, mert nem tetszik neki; a harmadik meg elrontotta, hiába hát a bocsánatkérések sora, nem érdekli.

Ott álltam és - mivel a koffein még nem áradt szét a testemben, a félkóma és az ébren álmodás között félúton - azon gondolkodtam: milyenek lehetnek ezek a lányok? Tudnak arról, hogy az ő szőke hercegük valójában nem létezik - legalábbis nem ennek a fiúnak a személyében? Hogy egy varangyot igyekeznek megcsókolni, de a tündérmesékkel ellentétben, belőle soha nem lesz gáláns lovag? A lánynak, aki bocsánatkérésekkel bombázza szegény sértődött fiút, vajon mennyire lehet alacsony az önbecsülése? És a másik - aki azt hiszi, hogy az internetes profil maszkját használó csábító egyszer majd előlép és személyesen is találkozhatnak – vajon szövögeti már a terveit és látja a jövőjét is ezzel fiúval? Egyáltalán miért van szükség arra, hogy több vasat tartsunk a tűzben? Miért félünk az elköteleződéstől? Senki nem hallotta még a mondást, ami valahogy úgy kezdődik, hogy két szék közül a padlóra?

Kedves lányok, ébresztő! Én megértem, hogy szerelmet szeretnétek és azt is, hogy szüntelenül keresitek. A probléma csak az, hogy közben valahol saját magatokat veszítitek el. A kezdeti lelkesedés és a tipikus bunkókba ütközés azonban nem jelenti azt, hogy minden hímnemű egyforma lenne. Nem akar mindegyik kizárólag szexet érzelmek nélkül, nem viselkedik mindegyik tapló módjára és nem várja mindegyik, hogy úgy ugráljatok, ahogyan ő fütyül. A sok hímnemű között vannak még férfiak is, akik a tenyerükön hordoznak, mert szerelmesek lesznek belétek. Mellettük persze megtalálhatóak a kisfiúk is, de egy kisfiú mellé anyuka/dadus/óvó néni/játszótárs/stb. kell, nem egy nő. Egy kisfiú a nővel nem tud mit kezdeni; a nő viszont, mivel nem akar huszonévesen anyukája/kiegészítője lenni egy szintén huszonéves, nagyra nőtt, lelkében nagyjából 5 éves hisztis kisfiúnak, egyszerűen NEM FOGLALKOZIK VELE. Ignorálja. Itt a mese vége.

Hahó lányok, nem a ti feladatotok megmenti szegénykét, megváltoztatni őt, nem miattatok fog majd jó útra térni! Így nincs is értelme különböző stratégiákat gyártani arra, hogy majd belétek szeressen, tekintve, hogy ez nem háború. Persze a szerelem és a háború analógiáját én is ismerem, csak baromságnak tartom.

Nem kell leadni az álmokból, eljátszva azt, hogy mennyire lazák vagytok és hogy igazából ti sem akartok semmi komolyat; nem kell látszatkompromisszumokat kötni és a végtelenségig hazudni magatoknak, elhitetve önmagatokkal azt is, hogy rajtatok kívül nincs más lány ennek a fiúnak az életében. Sanszos, hogy van.

Vagy nincs, de ha nem vállal fel téged, mint barátnőjét/párját/társát/kedvesét/csaját (kinek hogy tetszik), akkor - elmondok valamit, amit már régen hallanotok kellett volna - nem vagytok barátnő státuszban. A kedves herceg alkalomadtán megy és halászgatni fog majd a zavarosban és ha szerencsével jár és kifog pár nagyhalat, nem fogja visszadobni őket. Még ha aranyhal akadna a horgára, ami bármelyik kívánságát valóra váltaná, akkor sem.

És itt a nagy titok: az alkalmi szex nem jelent kapcsolatot, vagy annak a reményét; az alkalmi szex alkalmi szexet jelent, ráadásul ingyen, ha értitek mire gondolok. Persze, amíg nektek is így jó ez, ahogyan van, addig legyen csak úgy, ahogyan van, ezzel nincs is gondom. Azzal viszont igen, amikor csodálatos személyiséggel megáldott, okos, kedves, csinos lányok belemennek olyan egyéjszakásokba, amik igazából több éjszakára szólnak, csak azért, hogy pár rövid pillanatig azt érezzék, nekik is van valakijük, tartoznak valakihez. Könyörgöm, ébredjetek már fel, ebből nem az Ezeregyéjszaka meséi lesz; azt hiszem egyikőtöké sem vagy csak nagyon kevesetek első, második vagy sokadik neve a Seherezádé.

Tudom és megértem, hogy mit kerestek, tekintve, hogy én is azt keresem. Szeretnétek, ha szeretnének titeket, egyetlen és igaziként, nőként. De felmerül a kérdés: ha nem mered megmutatni, hogy valójában nő vagy, miért gondolod azt, hogy a férfi majd belép az életedbe? Miért győzöd meg magadat arról, hogy elég neked egy kisfiú, amikor valójában a férfire vágysz? Miért tartasz ki a hisztis kisfiú mellett, miért kötöd le magad mellé, miért vállalsz elköteleződést valaki olyan irányába, aki nem tesz meg minden tőle telhetőt azért, hogy a párja legyél?

Annyira rövid ez az élet.

Miért pocsékolod az idődet valaki olyanra, aki nem érdemli meg - ahelyett, hogy magadra figyelnél? 

Megosztás a facebookon

Mit teszel, ha az érzed, már nem bírod tovább? Engeded a lelkedet szabadon szállni vagy megrettenve ülsz tovább és vársz?

Ott ültem. Alattam a mélység. Meleg volt. És ott volt még valami. Az a fojtogató érzés is. A meleg miatt nem kapok levegőt? A meleg miatt szédülök?

Nem, csupán a hőmérsékleti ingadozások nem lehetnek olyan hatással rám, hogy belefulladok a könnyeimbe. Ahogyan a vihar utáni megduzzadt hegyi patak is formálja a rettentő sziklás medret, úgy alakították az én könnyeim is a kővé dermedt lelkemet. Elkezdett leomlani a kőfal és ahogyan potyogtak életem apró darabjai, a fájdalmak, úgy váltam én is egyre szabadabbá.

De mit tesz a madár, ha kiengedik a kalitkából, ahol egész életében élt? Ha rabságban született és egész életében csak ezt a fogságot ismerte, honnan tudja majd, hogyan kell repülni?

Az első szárnycsapások után nem tud kilométeres távolságokat megtenni. Akar majd megtanulni repülni? Nem ijed meg, nem tér inkább vissza a ketrecbe, ahol biztonságban volt? Mit választ? A szabadságot vagy bezártságot?

A rabságot már ismeri. Kitárja hát szárnyait és nekilendül. Megpróbálja egyszer, még egyszer, majd újból, míg végül sikerrel jár. Repül. Tud repülni. Nem tanította neki senki sem, ösztönösen érzi, hogyan kell. Először csak a kalitka körül röpköd, aztán mindig kicsit messzebb és messzebb, míg végül olyan távolságokba merészkedik, hogy már nem is látja az egykor otthont adó vasketrecet. Már nem látja a bezártságot. Már csak a szabadság van előtte. Ezt választotta. Így döntött.

Ilyen az élet.

Kitárom hát szárnyaimat és repülök. Nem zuhanok az alattam húzódó mélységbe, hanem szárnyalok, felfelé. Mindig feljebb, kicsit feljebb. És élek. És ahogy egyre magasabbra és magasabbra tartok, a könnyek már nem fojtogatnak, hanem az engem körülvevő forróságban egyre inkább azt érzem, hogy felhevült lelkemet hűsítik.

Záporozzanak csak. 

Megosztás a facebookon

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla, hogy ki lehet a lelki társa, amíg nem találkozik a tekintetük" (Randall Munroe)

Régi közhellyel élve, a szem a lélek tükre. De vajon miért éppen a szem?

A Google szerint „az emberi szem (oculus humanus) a látás érzékszerve az ember szervezetében, amely a környezeti objektumokról származó – az azokból eredő vagy róluk visszaverődő –fénysugarak érzékelésére szolgál, és optikai rendszerével leképezi azok alakját, térbeli helyzetét és színét. Ez a kép idegi ingerületek formájában továbbítódik a központi idegrendszerbe, ahol feldolgozásra kerül, és szükség szerint tudatosul.”

Összefoglalva, látásunk segítségével érzékeljük a külvilágot. Mindehhez képeket alkot a szemünk, amely kép az agyunkhoz fut, és azt tudatosítva meglátjuk azt, amit meg akarunk látni.

A kérdés az, mit akarunk meglátni?

Vagyis, ha azt halljuk, hogy a szem a lélek tükre, miért hisszük azt és miért az az első gondolatunk, hogy más emberek szeméről – és lelkéről - van ilyenkor szó?

Én azt gondolom, hogy először magunkkal kellene kezdeni. Azt látom a külvilágban, amit látni akarok. Ha csupa szépséget látok, az azért van, mert az én lelkemben is csupa szépség lakozik. Ha fájdalmat, bánatot, árulást, bármilyen negatívumot látok, arra csak azért van lehetőség, mert az én lelkemben is ez van.

Mit is jelent mindez?

Azt, hogy nem vagyunk képesek objektívek lenni. Noha a szemünk elküldi a jeleket, valahol hiba kerül a rendszerbe és nem azt érzékeljük, ami előttünk van. Nem látjuk az egész képet, néhány részlet kimarad, míg mások valójában nincsenek is ott.

Miért?

Mert a feldolgozás után szükség szerint tudatosul a kép, vagyis az objektivitást szubjektív elemek szövik át. A tiszta, egyszerű képet beszennyezik a lelkünkön hagyott foltok, amelyek miatt nem vagyunk képesek arra, hogy érzelmektől mentesen ítéljünk meg bármit is. 

A tudatos gondolkodást egyébként nem tartom rossz dolognak, ha az valóban tudatos és nem érzelemvezérelt. Pontosabban inkább fájdalomvezérelt. Tudatos gondolkodással ugyanis képesek vagyunk arra, hogy felismerjük a lelkünkben lakozó fájdalmat, a szeretet hiányát és ezáltal arra is, hogy az érzékelésből kihagyjuk az oda nem illő érzelmeket.

Miért van erre szükség?

Ha a szem a lélek tükre, akkor két ember összetalálkozó pillantása megengedi, hogy lelkünk, igazi lényegünk, valónk legmélyére engedjünk be másokat. Ha a lélek viszont nem tiszta, nem fog tisztán látni és nem engedi tisztán láttatni magát sem. Hamis képet közvetít majd, félelmeket, meg nem értettséget, árulást súg az agynak, akkor is, ha az alaptalan.

Nagy veszélyt hordoz magában egy elkapott pillantás. Magán viseli egész életünk fel nem dolgozott sebeit, harcait, kudarcait. Olyan foltokat, amelyek a lélek szépségét, tisztaságát, valódi önmagát nem hagyják megmutatni, inkább betakarják, további sebektől védvén. Ez azonban éppen ahhoz vezet, hogy újabb sebeket kap csak legtisztább valónk.

Vagy mégsem?

Egy olyan objektív ember, legyen az férfi vagy nő, aki képes tudatosan látni, egy pillantásban észreveszi azt, hogy a társának lelkében milyen fájdalom ül. Tudja, hogy azokat nem ő okozta, de szeretne segíteni megoldani azokat. Egy ilyen tudatos pillantásban ott van az élet, a szerelem, ott van benne a gyógyír, ha gyógyulni akarunk.

Ha egy ilyen tudatos ember a lelki társunk, ő nem fogja összetéveszteni a valóst a valótlannal.

A kérdés már csak az, mi lakik a lelkünkben?

Megosztás a facebookon

Mikor válunk igazán felnőtté? Ha lesz saját házunk, autónk, a bankszámlánkon elég pénz vagy ez valamilyen belső státusz elérését jelenti? Milyen érzéssel jár felnőttnek lenni?

Amikor kislány voltam, úgy gondoltam, felnőttként nagyon komoly leszek, kicsit az a szemöldökráncolós típus és majd nagyon sok pénzem lesz, plusz egy férjem, gyerekeim, házam, ahol együtt élünk és nagyjából ennyi jelentette számomra a felnőttséget.

Teltek-múltak az évek és időközben kiderült, ennél azért többről van szó. Az évek múlásával tovább árnyalta számomra a felnőttség fogalmát a félelem, a szerelem, a felelősség, az önbizalom, az önismeret és ezek hiánya.

Az első pofonok, amik megtanítottak arra, hogy nem baj, ha a padlón vagy, mert onnan legalább lejjebb már nem eshetsz vagy egy második helyezés, mind-mind jók voltak arra, hogy megtanuljak küzdeni.

Az első és a többi szerelmi csalódás iránt pedig mára még hálát is érzek, mert igaz, hogy elsőre porig rombolták az önbecsülésemet és a félelem magjait ültették el a lelkemben, de minden ellenére felkeltem, itt vagyok és már nem gondolom azt, hogy kizárólag én rontottam volna el bármit is vagy, hogy bele kellene menekülnöm egy kapcsolatba, csak azért, hogy ne legyek egyedül.

Minden, amit elém görgetett az élet, egy kicsit formált a személyiségemen, azzá tett, aki ma vagyok, akit olyan nagyon szeretek és akiről soha le nem mondanék. 27 évembe telt, míg végül eljutottam idáig, de ma már bátran kimondom: szeretem magam!

Az önszeretet azonban nem egy rózsaszín lufi állapot. Mivel az élet folyamatosan változik, alkalmazkodni szükséges hozzá; mindez viszont azzal jár, hogy néha csomópontokhoz, elágazásokhoz jutunk, ahol meg kell vívni  belső félelmeinkkel, leánykori nevén a sárkánnyal.

Az ilyen helyzetekben ugyanis többnyire előjönnek ezek a félelmek, a korábbi fájdalmak, a felelősség hárítása, a meg nem értettség. És a választási lehetőség is. Dönthetsz ugyanis arról, merre mész tovább, belemész-e a viadalba vagy megvárod, amíg a hegy megy hozzád, jó Mohamed. Egyszerűbb lassítani és megállni, de lássuk be, a változatlan közben várni a változót - nem a legegyszerűbb feladat. Azt remélni, hogy álmaink megvalósulnak akkor, ha nem teszünk értük semmit, ha hagyjuk, hogy a félelmeink felfaljanak bennünket, a lehető legrosszabb stratégia.

Kitartok amellett, hogy fel kell vállalni, be kell ismerni azt, ami adott helyzetben lezajlik bennünk. Ha félsz, ismerd el, hogy félsz; ha szomorú vagy, ismerd el, hogy szomorú vagy. A problémamegoldásban ugyanis az első és legfontosabb lépés: azonosítsd a problémát! Ha ez megvan, megnyílik a lehetőség arra is, hogy észrevegyük, mi mit tettünk azért, hogy ide kerüljünk, és mit tehetünk azért, hogy kimásszunk belőle, egyedül. Az igazi felelősségvállalás ugyanis nem mások segítségének az elfogadásából áll, hanem abból, hogy önmagunk képesek vagyunk helyreállítani azt, ami elromlott.

Erről szól a felnőtt lét, nem az anyagi javak hajszolásáról. Nem ismerem mások álláspontját, de engem egy újabb autó vagy a havi 500 (kinek mennyi) utáni vágy valahogy rettenetesen emlékeztet arra, amikor 3 éves koromban a szőke és a vörös Barbiem mellé még egy barnát is akartam. Nincsen persze semmi baj az ambíciókkal, ha azok egy felnőtt férfi vagy felnőtt nő céljait testesítik meg. Olyanokét, akik megvívtak saját félelmeikkel, mernek felnőttek lenni és vállalják a tetteikért a felelősséget.

Ők igazi felnőttek, igazi sárkányölők, igazi harcosok.

Ők az én szememben igazi hősök. 

Megosztás a facebookon