Ha tökéletes a tested, tökéletes lesz a lelked is?

Egyszer olvastam egy Marilyn Monroe idézetet, amelyben azt tolmácsolja a világ nem totálisan tökéletes, több mint 0 testzsírszázalékos hölgyei felé: a társadalom ronda, nem ti!

Hatalmas frusztrációként éli meg megannyi nőtársam (és én is) a tökéletesség mítoszát, már ami a testi adottságokat érinti.

Eszerint magasnak kell lenned, a hajad nem lehet durva tapintású, szálkás, fénytelen vagy töredezett, a körmeidnek skarlátvörösben vagy az éppen trendi színben kell pompáznia, a 90-60-90-es arányokról nem is beszélve. Aztán ott van még a tökéletes arcbőr, a divatos rucik, táskák, cipők esete is.

A külső természeténél fogva adott tulajdonságok halmaza, amit egy évszázada még alakítani nem lehetett, jobb híján a nők abból dolgoztak, amilyük volt. Ma már a plasztikai sebészek dolgoznak abból, amit a páciens eléjük visz és ők michelangelói pontossággal szabják betegeik testét a kifutók sztárjaihoz hasonlatosra.

Egy kis ráncfelvarrás, orrigazítás, ajakfeltöltés, mellplasztika, zsírleszívás, sőt, még az olyan extrémitásoknak is helye van, mint az állkapocs átszabása, a lengőborda kivétele vagy a magasság megnövelése. Egész iparág épült már a tökéletesség hajszolására.

Az eredmény: tökéletes külsejű, belül szorongó hölgyek.

Felmerül ugyanis a kérdés: mi történik a tökéletes külső elérése után? Boldogabb leszel? Vagy ha lefogysz 15 kilót, jobbnak érzed majd magad? Soha többé nem gondolsz majd arra, hogy szeretnél megenni egy hamburgert sült krumplival vagy egy vödör fagyit benyomni?

Mások talán jobbak ebben, én viszont a fogyókúrák világában már legalább 10 éve élő nőként azt mondhatom, az érzés nálam soha nem szűnt meg. Mindig sóvárogtam valami olyanra, amit nem lehetett, valami olyanra, ami a napi szánhidrát-korlátba már nem fért bele és igen, volt, hogy én is utáltam elmenni futni, ezért nem mentem. Helyette otthon üldögéltem és sorozatnézés közben azon elmélkedtem, én vajon mikor nézek majd ki olyan jól, mint Carrie Bradshaw? Kipróbáltam megannyi divatos és kevésbé divatos fogyasztó módszert, a kalóriaszámolgatástól az alacsony szénhidrátbevitelen át, a sportig. Mindig el tudtam érni azt a testsúlyt, amire vágytam, megtartani azonban - hosszú ideig - nem sikerült. Elég frusztráló érzés, egy idő és megannyi átsírt éjszaka után el is kezdtem keresni a probléma okát.

A rengeteg töprengés eredményeképpen pedig megfogalmazódott bennem valami, nevezzük válasznak.

Soha nem leszek tökéletes mindenki számára. Mivel azonban alapvetően én vagyok az, akinek egy életet le kell élnie ebben a testben, nem is fontos, hogy mások számára kifogástalan-e a külsőm vagy sem. Betegre diétáztam már a lelkemet és ennyi év tapasztalat után teljes bizonyossággal állítom, ha valami nem stimmel kívülről, akkor valami belül sincs rendben. Ahelyett, hogy a felszínen tapogatóznánk, mélyre kell ásni és ott kell megkeresni a hiba okát.

Az első gondolatkör eredménye: talán ez az egész az örökös maximalizmusomból fakad. Tökéletesnek, a legjobbnak lenni minden körülmények között!

De hogyan is lehet a perfekcionizmust valami mentálisan egészséges, kevésbé versenyorientált ösztönné alakítani? - merült fel bennem a kérdés.

Ha megvan a kérdés, előbb-utóbb jön a válasz is, ami pedig így szól: A külcsín megfog, a belbecs megtart. Nem csak akkor vagy szerethető, ha tökéletes vagy!

Valamit kompenzálok a tökéletességgel. Nehéz beismerni, de muszáj, anélkül ugyanis nem lehet tovább lépni. A szeretet hiánya él bennem olyan erősen, hogy a tökéletesség elérésére adott, külvilágból jövő elismeréseken keresztül próbálom szeretni magam. Pár kedves szó a jutalmazási ösztönt beindítja. A „de jól nézel ki”, „mennyit fogytál?”, „hogy csináltad?” kezdetű mondatoktól olyan érzésem támad, mintha dicshimnuszokat zengenének rólam és az így fejemre kerülő sugárzó glória egész eddigi megpróbáltatásaimat a sötétbe taszítja. Aztán jön a stressz, és a folyamat, mint ördögi kör beindul. Egy kis csoki, esti pizza, gyros nem árthat, már hónapok óta nem ettem ilyeneket, nem ez fog tönkretenni. BEEEEEEEEEEEEEENNNNNGGGGGGGGG!!!!!!!!!!!! A leszenvedett kilók visszakúsztak. És én megint nem szeretem azt, ahogyan kinézek.

De lehet valamit szeretni kívülről, ha belül nincs meg az érzés?

Negatív.

Soha nem jöhet össze, ha magamat nem tanulom meg szeretni itt és most, ebben a pillanatban, nem tökéletesen is. Akkor is, ha az orrom nem pisze, a hajam nem ér a derekamig, van egy kis úszógumim, a kedvenc nacim nem jön rám vagy éppen nem leszek summa cum laude. Az élet soha nem lesz tökéletes, ahogyan én sem leszek egész életemben az. Ehelyett én - én leszek, ÉN VAGYOK, én, aki jól érzi magát pont úgy, ahogyan van.

A folyamat:

Nem a külső számít. A testünk egyébként is 7 évente megújul, a sejtjeink lecserélődnek és amúgy sem ér semmit sem, ha tökéletes a sminked, amikor éppen lesírod azt.

Tanuld meg szeretni azt a csodálatos embert, aki ott van belül. Akinek van véleménye, aki nem akar beállni a sorba, mert nem szalagon gyártották, aki különleges. Aki talán szeszélyes, makacs, hisztis, vagy hangulatember, aki temperamentumos, vagy éppen szégyenlős, visszahúzódó, aki szeret olvasni, vagy fákat ölelni, aki szeret nevetni, olyan hangosan, hogy egy egész sétálóutca bámul rá emiatt. Akinek vannak rosszabb napjai is, aki néha magányos, néha sír is, néha úgy érzi, hogy nem értik meg.

Szeresd magad akkor is, ha azt érzed, életed mélypontján vagy, mert TE vagy ott, nem mások. Te vagy az, aki oda került, de te vagy az is, aki éppen ezért képes onnan kimászni. Te vagy az, azért, mert hiszel magadban és tudod, hogy bármit elérhetsz, amit akarsz, ha valójában akarod.

Mert egy csoda vagy és csodák csak azokkal történnek, akik hisznek bennük!!!

Megosztás a facebookon

A plátói szerelmek korát éljük? Vagy egyszerűen csak a globalizáció és a kapitalista felfogás az, ami elvezetett bennünket a beteljesült kapcsolatok nélküli élethez? Tényleg örömmel választott életforma a szingliség?

Mások nevében nyilatkozni nem tudok, csupán a saját érzéseimet és véleményemet vagyok hivatott megosztani. Az a furcsa helyzet áll fenn, hogy világ életemben szerelmes típus voltam. Pillanatok alatt képes vagyok belebolondulni valakibe, elveszni szemei mélységében vagy mosolyában. Így hát életemben a szerelem kérdése-keresése-megtalálása központi szerepet játszik.

Már pici lányként tudtam, hogy egyszer majd eljön a herceg, csak ki kell várni. Reménykedtem benne, hogy a nagy drámáktól majd megkímél az élet, persze a remény hal meg utoljára… Aztán ahogy teltek az évek, én pedig tönkrement kapcsolatokat halmoztam magam mögött, valahogy egyre inkább a remény halála koncepció kezdett valószínűbbnek mutatkozni. Lassan kezdtem elfelejteni, milyen is teljes szívből, félelem nélkül, bizalommal szeretni. Kicsit mindig gyanakvóbbá váltam, amivel kicsit mindig távolabbra taszítottam magam attól, amit olyan nagyon szerettem volna elérni.

Hosszú volt az út addig és kellett jó néhány pofon, hogy felismerjem, nekem is változnom kell. Mélyen önelemző vagyok, talán nem éppen szerencsémre. Fájdalmas néha a felismerés, hogy én sem vagyok hiba nélkül és bizony velem is nehéz az élet a szeszélyes természetem, a néha őrültség határait súroló megszállott viselkedésem, kutató - na jó, nyomozó-mániám és érzelmi hidegségem miatt.

Nagyjából két éve élek párkapcsolaton kívüli életet, mondhatni szingli vagyok. És nem tetszik a helyzet. Persze, próbálok ismerkedni, pár randim is volt, a manapság oly’ divatos párkeresők egynéhányját is kipróbáltam már, sikertelenül. 

A szingli-létet valamiért az egyedülálló nő képével azonosítja a társadalom. Valami hiba van a rendszerben, az biztos, mert véleményem szerint a szingli az, aki élvezi azt, hogy egyedül van és nem is akar belőle kikeveredni (számos ok miatt, amiket megértek), az egyedülálló pedig az, aki elfogadja jelenlegi helyzetét, de nem érzi élete céljának, hogy így haljon meg.

Esetemben egyedülállóságról beszélhetünk, mondhatni páratlan vagyok; ez az egyedüllét azonban nem mindig áldásos. Szeretnék szeretni, néha magányosnak is érzem magam vagy kilátástalannak a helyzetemet, ilyenkor akár napokra is rám tör az az érzés, hogy a világ boldogtalanságát cipelem a vállaimon. Aztán pár csomag elhasznált zsebkendő után valahogy mindig jobb lesz, egy időre.

Elgondolkodtam hát, mi is az oka a félresikerült kapcsolataimnak?

Túl magasan van a mérce?

Lehet.

De mégis kivel szemben? Arra jutottam, hogy valószínűleg a saját magammal szemben felállított, olykor már irracionális perfekcionizmus az, ami meggátol érzelmeim kiteljesítésében. Persze nem tudatosan teszem, amit teszek, de még mindig könnyebb a másikban meglátni a hibát, mint saját magamnak bevallani, hogy valamit elrontottam és felelősséget vállalni érte. Könnyebb bezárni a szívemet, az érzelmeket nem kimutatni, állandóan hideg fejjel gondolkodni, kerülni az érzelmi döntések meghozatalát vagy a tisztán érzelmi alapú vitákat és helyettük logikus érveléssel eljutni A-ból B-be. Könnyebb, egyszerűbb, de valljuk be, nem jobb.

Egyedüllétemben pedig az alapvetően szerelmes természetem miatt gyönyörű álmokat gyártottam magamnak, plátói szerelmekbe menekültem. Egy olyan férfi volt a főszereplője az én csodás álomvilágomnak, aki talán nem is emlékszik rám. Én sem tudok róla a nevén kívül semmit, de az egymásnak történő bemutatkozásunk és kézfogásunk valahogy annyira jó érzéssel töltötte el a szívemet, hogy hónapokon át csak rá gondoltam. Ez néha jó volt, néha nem. Ma úgy ébredtem, hogy inkább rossz.

Könnyebb viszont egy plátói szerelmet dédelgetni, mint valós interperszonális kapcsolatokban megnyilvánulni. Miért? Egy plátói kapcsolatban az ember nem sérül. Minden úgy alakul, ahogy én akarom – eltekintve a happy endtől persze. De az is lehet, hogy valójában azt sem akarom. Nem kell a mindennapos harcokat megvívnom, nem kell csalódnom a másikban, nem kell újabb szakításon keresztülmennem, nem fognak becsapni, megcsalni, nem ébresztenek az éjszaka közepén azzal, hogy költözz el, mert van valakim, egyszerűen nem fog fájni semmi. Ha mégis, azt a fájdalmat én okozom magamnak és mivel elég jól ismerem magam, tudom, mi az, amire számíthatok.

Hatalmas belső vívódás és sokszor megsemmisülés érzés az, amin keresztül megyek. Arra persze figyelek, hogy a külvilág lehetőleg ne sokat érzékeljen mindebből, inkább tartsanak csak introvertáltnak, furának, vagy a lánynak, akinek nagyon fontos a személyes tere és a munkaterületén történő érvényesülés, ezért nem ér rá pasizni.

Aztán egyszer csak rájöttem, már ezzel is, a környezetem tudatos megtévesztésével is magam és a vágyaim ellen cselekszem. Az érzéseimet elzárom előlük is, így azelől a férfi elől is, aki valahol ott van a külvilágban és szeretne velem megismerkedni. Mert ő is ugyanazt a képet látja rólam, mint mindenki. Jó, lehet, hogy zseniális gondolatolvasó képességei vannak, de ez nem valószínű. Annyit lát belőlem, amennyit megmutatok. Ha azt akarom, hogy oda is merjen jönni hozzám, valószínűleg nekem is változtatnom kell.

Így hát adva van a feladat: mutasd ki az érzéseidet!

Baromi egyszerűen hangzik, de sanszos, hogy nem lesz egy gyalog-galopp. Még ha néha fura is lesz egy-egy szituáció az életemben, azt találtam ki magamnak, hogy nyíltan fogok szeretni embereket, élőlényeket, helyeket és megpróbálom a tisztán szavakba öntött kifejezésformán túl valahogy érzékeltetni is mindezt. Végül is, még jól is elsülhet ez az egész. A legrosszabb esetben is egy új oldalamat ismerhetem meg.

A nap jelszava tehát: szingliségből a világ szerelmesévé válni!

P.S.: Így hát el kell most köszönnöm tőled, drága, kedves I., remélem te is boldog leszel! Csodás volt az a pár hónap, amit a fejemben együtt töltöttünk!

Megosztás a facebookon

Vajon léteznek jelek? Vannak apró útjelzők, amelyeket valamilyen felsőbb tudatosság elhelyezett az általunk járt úton és csak arra várnak, hogy észrevegyük őket? Ha léteznek, hogyan lehet őket észrevenni?

Nehéz kérdés. Hiszek abban, hogy létezik valami nagyobb, ami segít minket. Az egyetlen és kizárólagosan megírt útban nem, nem vagyok a köznapi értelemben determinista gondolkodású,  inkább csak a magam módján látom a dolgokat. Azt gondolom, hogy a szabad akarat minden körülmények között működik. Talán van egy cél, amit el kell érnünk, egy út, amit be kell járnunk, egy fő csapás, de bármikor dönthetünk úgy, hogy letérünk róla. Kicsit szétnézünk máshol is, aztán talán visszatérünk, talán egy olyan elágazáson indulunk jobbra, amelyen valahová máshová érkezünk el.

Az elágazásoknál persze dönteni kell. Azt mondják, ha nem tudsz dönteni, merre menj, kérj egy jelet. Hát, én kértem.

A jelek viszont sajnos sokszor nem segítenek, csak összezavarnak. Vajon jel az, ha éppen lemondanál valakiről és hirtelen ott áll előtted? És ha igen, mit jelent? Azt, hogy tarts ki mellette vagy éppen még utoljára küldték az utadba, hogy megnézd jól, örülj neki egy kicsit és aztán boldogan elengedd? Hogy végre lerakd a terhet és szabadon lépj egy új útra?

Érdemes ilyenkor újabb jelet kérni? 19-re lapot húzni ér? És ha csak félreértjük az egészet? Ha igazából nem is jelent semmit az egész, csak összetalálkoztatok és ennyi.

Akárhogy is van, egy biztos. Fontos szerepe van az egészben az érzelmeknek. Tudatosnak maradni viszont, amikor életed éppen aktuális szerelme áll előtted, esetemben sétál el előttem, komplikált. Az érzelmek bezavarnak. Ezért szeretem jobban a tisztán értelmi alapon való felfogását a dolgoknak; a logika nem csaphat be. De ha már emocionális alapra helyezünk egy egyszerű találkozást, felborul az értelem.

A szituáció adott: elkeseredésemben jelet kértem az Univerzumtól, vajon I.-e az, akit nekem szántak. Mivel  hetekig semmilyen jelet nem véltem felfedezni, el is felejtettem ezt a jelkérős dolgot.

És aztán egy esős napon, egyszer csak ott sétált előttem I. Életemben olyan rosszul nem néztem még ki, tekintve, hogy nem készültem semmilyen kicsi vagy nagy találkozásra, csak sétálni indultam. De mindegy is, szerintem észre sem vett, csak én szúrtam ki őt a tömegben. Elfordult jobbra, én mentem utána. Nem követni akartam, csak ugyanarra vitt az utunk. Ő aztán megérkezett a céljához, én pedig mentem tovább.

Fura érzés volt. Örültem, nagyon örültem, ugrálni tudtam volna, utána rohanni, megszólítani, megölelni és elmondani neki, hogy mennyire odáig vagyok érte. Ehelyett kicsit lelassítottam, mert megijedtem, hogy nem jön majd ki hang a torkomon és csak bámulnék rá, mint valami idióta. És szépen végignéztem, ahogy eltűnik a neobarokk épületek között.

Gondoltam, egye fene, kipróbáljuk, arra megyek holnap és holnapután is, hogy „véletlenül” összetalálkozzunk. Persze a létező összes ismerősömmel/tanárommal összefutottam, csak vele nem. És hát felmerül a kérdés: akkor ez most jel volt? Hagynom kellene a dolgot? Így akarnak üzenni fentről, hogy totális hülyeség, amit csinálok vagy csak annyi történt, hogy ki akartam erőszakolni egy újabb fél másodperces találkozást és a világegyetem rendjével szembehelyezkedtem?

És itt ütközik a szabad akarat és determinizmus. Akármi is van számunkra megírva, szabad keretek között mozgunk. Lehet, hogy látjuk még egymást - ha az idő nem létezik, akkor nem pontosan 12:43-kor, hanem amikor kell -, de az is lehet, hogy soha többé nem találkozunk.

És ez az egész - így átgondolva - furcsa módon megnyugtat és bizakodással tölt el.

Az, hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog történni, de addig is, tehetem azt, amit akarok. Az életem az én kezemben van, az én döntéseim határozzák meg, merre megyek, én viselem a felelősséget és én érzem azt is, hogy jó úton járok-e. Ahogyan az utam végén a cél elérése is engem tesz majd boldoggá.

Addig is, határtalan hittel bízok abban a nagyobb valamiben, hogy olyan jeleket küld nekem, amiket képes vagyok érzékelni és megérteni.

Megosztás a facebookon

„Emlékezz rám, hiszen ez volt a sorsunk, Egy másik világban, talán egyek voltunk, Így lesz ez majd, hinnem kell benned, Minden világban, megment a lelked” (Caramel: Emlékezz rám)

A lélektársak létének és kapcsolódásának gondolatköre régóta foglalkoztat. Vajon tényleg léteznek? És honnan tudhatjuk, hogy velük van éppen dolgunk? Van olyan, hogy nem ismerjük fel egymást?

Habár a lélektársi kapcsolatok témaköre nem kizárólag szerelmi viszonyokra korlátozott, mégis a romantikus kötődések vonatkozásában közelítem meg a kérdést. Mindezt azért, mert az internet és az ezo-oldalak létezése óta tudjuk, legtöbbet egy párkapcsolatban fejlődhetünk.

Őszintén szólva minden párkapcsolatomban éreztem azt, amit ezoterikus oldalak lélektársi találkozások ismertetőiként aposztrofálnak: valamilyen megmagyarázhatatlan, misztikus energiát, valami nagyobb erőt, ami összehozott minket. A szavak nélküli kommunikáció megléte szinte minden kapcsolatomban, számomra abszolút és megkérdőjelezhetetlen bizonyíték volt arra, hogy mélyebb szinten, az ego burka alatt kapcsolódott össze a lelkünk. És ha már ez így volt, abban is biztos voltam - természetesen minden alkalommal -, hogy megtaláltam a páromat, az egyet és igazit.  

Ezen alkalmak számának növekedésére pedig a magyarázat az, hogy a megingathatatlan bizonyosság, amit éreztem, nagyjából 2-3 hétig tartott, ameddig a rózsaszín máz le nem olvadt. Aztán rendszerint hatalmába kerített szintén valami nagyobb dolog: mintha folyamatosan azt suttogta volna valami a fülembe, hogy rossz úton jársz, haladj tovább. Volt, hogy hallgattam erre a hangra, de olyan is történt, hogy ignoráltam – hosszabb-rövidebb idő után, de a végeredmény minden esetben ugyanaz: szakítás.

Fiatalabb koromban még nem nagyon foglalkoztatott a dolog, úgy voltam vele, nagy ügy, elestem, felkelek, továbbmegyek, valaki majd jön, szerelmes leszek. A kapcsolataim számának növekedésével viszont exponenciálisan nőtt a rossz tapasztalataim száma is. Manapság pedig egyre többet gondolkodom azon, vajon jön-e majd Ő? Ő, aki nem csak valaki, hanem a nagybetűs. Így, közel a 30-hoz, rengeteg házas és kisgyermeket nevelő ismerőssel, egy gondolat nem hagy nyugodni:

– Lehet, hogy nekem soha nem lesz párom?

És aztán, ahogy tegnap sétálgattunk és beszélgettünk O.-val, belém villant a felismerés: elegem van! Ez az egész, hogy mindenképpen "találnod kell egy pasit, akivel leéled az életed, mert gyenge nő vagy" duma az agyamra megy!

Elegem van, hogy semmi más nem tölti ki a gondolataimat, csak az, hogy kell valaki mellém, hogy reménytelen szerelmekbe vagy kárászéletű kapcsolatokba hajszolom magam, ahol a végén már magamtól sem kapok semmilyen megbecsülést, nemhogy a másiktól. Csak azért, hogy a társadalmi elvárásoknak megfeleljünk, eljátsszuk azt, hogy olyanok vagyunk, amilyennek a másik látni akar minket, hogy aztán a keserűségtől megnyomorodva, fáradt arccal bizonygassuk az egyedülálló barátainknak, hogy párosan szép az élet. Mindezt azért, mert anya és apa és a főni és a kollegák, a páros barátok, a magazinok, sorozatok, filmek azt sulykolják belénk, hogy ha most egyedül vagy, 15 év múlva is egyedül leszel; utad végén pedig felismerhetetlenre rágja majd az arcodat a macskád, miután halálod napját követő egy héttel még mindig a konyhapadlón fekszik majd a tetemed (tekintettel arra, hogy nincs senki, aki összeszedné azt és egy jófajta megemlékezést tartana életed boldog perceire visszatekintve).

Annyira groteszk az egész!!! Egy baromság. Már miért ne lehetnék boldog egyedül is? Miért kellene megalkudnom és feleségül mennem a fiúhoz, akit – ha nagyon őszinte vagyok - egyébként nem is szeretek, csak elviselem a jelenlétét, mert hoz virágot, meg csokit, néha átölel, van kivel megjelenni és mellette nem kell lesajnáló arcokat bámulnom vagy a "hát az úgy van" kezdetű mondatokba belebonyolódnom? Miért hazudok neki, miért rabolom az idejét?

Azért, mert az a normális dolog, ha 30 éves korodra van férjed, házad, kocsid, a gyerek meg legalább úton van, jobb esetben már kipottyant? Aztán mire 5 éves lesz, te ott ülsz és látod az egész elcseszett helyzetet és azt kívánod, bár vártál még volna az igazira egy pár évet… Vagy elválsz.

Persze, tudom, ez ennél sokkal árnyaltabb és nem minden házasság végződik válással. Csak minden 3., ha lehet hinni a statisztikának.

Hát én ezt nem csinálom! Egyébként is belefáradtam már az egész „ismerjük meg egymást, randizzunk, amíg ki nem derül, hogy nem is akarunk egymástól semmit” dologba. Mert igen, a profilképem alapján "cuki" vagyok, de amint kiderül, hogy azon túl, hogy „szép a szemem” vagy „bájos az arcom”, még beszélgetni is szeretek, már gondok akadnak. Főleg, ha olyanokat osztok meg magamról, amit szerintem jobb mielőbb tudni: jobban szeretem, ha az IQ-mat dicsérik a szemem helyett, nem szeretek kézen fogva sétálni, imádom a sorozatokat, a cicámat, szeretek egyedül lenni vagy olvasni, viszont herótom van az olyan kapcsolatoktól, ahol a két ember megszűnik önállóként létezni és összeolvadnak valami hatalmas masszává, vagy hogy azt szeretem, ha a férfi önálló és felnézhetek rá, mert okosabb nálam. És itt jönnek a hazugságok, a „persze, én is ezt szeretem” dumák. Áltatjuk magunkat és randevú-partnerünket is azzal, hogy gyakorlatilag egymás tökéletes másai vagyunk.

Hát, az ilyen kapcsolatok miatt tart az én szerelmem nagyjából 2-3 hétig. Azután ugyanis, hogy meglátom, milyen a másik - hogy miket hazudott nekem azért, mert fél egyedül lenni -, egymás becsapásának szeretek véget vetni. Nem a fiú gyengesége miatt, hanem a férfi hiánya miatt. A férfi ugyanis szembenézett volna velem, elmondta volna, hogy van, amiben egyetért velem, de a kézfogós sétákról például az én kedvemért sem fog lemondani, szóval döntsek: ennek ellenére akarom-e megismerni őt? A válasz erre valószínűleg igen lenne, jó sok kézfertőtlenítő nyáron, kesztyű télen és a helyzet részint megoldódott (igen, beteges, meg a bakteriális fertőzések is azok), szóval – habár a kompromisszumok ellen vagyok, mert az inkább csak megalkuvás, de legalább is nem szívből jövő döntés az esetek nagy százalékában - ennyi még belefér.

Ő, a férfi, ezt tenné. Ő az, akivel kapcsolatot szeretnék, mert Ő az, akiben hiszek; akit egyenrangúként tudok kezelni, aki mellől nem akarok szabadulni és aki mellett nincs az az érzésem, hogy „na most megmutatom én is a világnak, hogy találtam valakit”. Mert ő - Ő. Csak így, egyszerűen, rendben van magával, nem sajátít ki és én sem őt, egymás mellett fejlődünk, de nem egymástól függően. Akivel az értékrendünk megegyezik. És nem kell, hogy helyes legyen vagy magas, szőke és kék szemű, de még az sem kell, hogy jó humora legyen, vagy tipikus rosszfiúként viselkedjen. Lehet alacsony, kopaszodó, köpcös; vagy éppen 38-as lábmérete is lehet. Nem érdekel.

Igen, Ő az, akinek a képe a fejemben él, akivel a lelkem összekapcsolódni vágyik, akiben hiszek, akiről tudom, hogy létezik. Éppen ezért befejeztem a keresését, megtaláltam ugyanis önmagamban.

És ez így most jó.

Megosztás a facebookon

„Viszontlátjuk egymást, megtaláljuk egymást, mi minden alakban felismerjük egymást.” (Johann Wolfgang von Goethe)

A lélek kettéhasított volta már Goethe előtt is ismeretes volt. Platón például Arisztophanész szavain keresztül tolmácsolja a világ számára is érthető formában az egylélek koncepciót. Eszerint hajdanán egyek voltunk, büntetésből viszont Zeusz kettéhasította az embert. Annyira természetellenes volt ez számunkra, hogy sóvárogtunk másik felünk után, a már külön testben élő másik felünket átkaroltuk, semmi mást nem akartunk, inkább éhen haltunk, de nem engedtük el egymást.

Azóta is így élünk. Nem születünk egy testbe, ezért a lelkünk pontos, tökéletes másik felét keressük. Vagyis saját magunkat. Van, akinek összejön, van, akinek nem. Vannak, akik feladják, belefáradnak a végtelennek tűnő kutatási folyamatba és lehorgonyoznak egy olyan lélek mellett, aki szintén leszámolt már a belső vággyal a másik fele megtalálására. Persze ők is tudják azt, hogy ez így nem az igazi, valami nem stimmel, de hosszú évek alatt megtanulták, hogyan nyomják el az akkor még nagyon erősen visítozó vészcsengőt. Mára már nem is hallják. Cserébe nem kell egyedül lenniük, mert ugye az egyedüllét fáj. Ezt már Arisztophanész – vagy Platón - is tudta.

A nyelvünk és intelligenciánk rohamos fejlődésével mára cizelláltabban tudjuk kifejezni magunkat, mi emberek. Azt mondjuk, hogy nem az egyedüllét fáj, hanem a magány. Szerintem tökéletesen lényegtelen a megfogalmazásbeli különbségeken fennakadni. Akármilyen módon is próbáljuk meg kommunikálni érzéseinket, egy dologra szeretnénk rávilágítani: rossz szerelem nélkül az élet.

A szerelem persze annyi helyen megtalálható és annyi formában létezik. Ott van egy csókban, egy baráti ölelésben, a lenyugvó nap fényében, a hűs szellő simogatásában, de ott van új dolgok felfedezésében, akár egy Puzzle kirakásában is.

De ha ennyi helyen, formában, módon fellelhető, miért is gondoljuk azt, hogy éppen egy másik ember testében kell manifesztálódnia?

Ha ennyi helyen, formában, módon fellelhető, akkor mi is pontosan a szerelem?

Az én magyarázatom ez: a szerelem energia. Az energia soha pedig nem vész el, csak átalakul. Ezért érezzük a szerelmet - nem csupán fizikai formában megvalósult férfiak és/vagy nők iránt.

Mindez azt is jelenti, hogy amikor a párunk/másik felünk/társunk (kinek hogy tetszik) nincs velünk, valamilyen formában mégis megjelenik az ő szerelme az életünkben, hogy emlékeztessen arra, mennyire szeret bennünket (engem, téged, …). Azért, hogy amíg élünk, ne feledjük el ezt az érzést. Azért, hogy amikor majd végre egymásra találunk, felismerhessük az érzést. Azért, hogy ne az ő arcát, a haj- vagy szemszínét, a magasságát, bankszámláját, vagy felhalmozott javait vegyük kiindulási pontnak és ne ez alapján akarjuk meghatározni azt, hogy ő-e a másik felünk. Hanem azért, hogy amikor egymás közelébe érünk, erre az érzésre, a szerelem érzésére figyeljünk, ugyanúgy megdobbanjunk a szívünk. Mert csak így lehetünk teljesen biztosak abban, hogy ő az. Az érzésen keresztül.

Így tudjuk viszontlátni egymást, szemünket lehunyva, a szívünkön keresztül. Így tudjuk megtalálni egymást, akármilyen külsőt is választottunk magunknak. Így tudjuk minden alakban felismerni egymást.

Ha nem felejtjük el, egyetlen pillanatra sem a szerelem érzését.

Megosztás a facebookon

Kreatív önkifejezés vagy nárcisztikus megnyilvánulás?

A blogkészítés valójában milyen célt szolgál? Tényleg a kreatív önkifejezés egyik formája vagy csupán fokozódó nárcizmusunkat éljük meg azzal, hogy mindenki elé teregetjük véleményünket internetes eszközökkel?

Ma már mindenki írhat, hála az ingyenes blogolásnak, az internetnek, a szociális média térhódításának és a fokozódó meg nem értettségnek. De tényleg minden írást el kell olvasni?

Kezdő bloggerként felmerült bennem is a kérdés: vajon olvassa majd bárki is azt, amit írok? Egyáltalán szükséges az, hogy a naplómat közkinccsé tegyem? Hosszas tépelődés után megfogalmazódott bennem a válasz: igen, online fogok írni és nem, nem fog izgatni, hogy milyen reakciót váltok ki a véleményemmel vagy a gondolataimmal.

Alapvetően azért vágtam bele, mert problémáim vannak az érzelmi önkifejezés területén és az emocionális megnyilvánulás ilyen, írásos formáját alkalmasak találtam arra, hogy ezen változtassak; mert hát, ha írásban ki tudom adni magamból mindazt, ami bennem van, előbb-utóbb menni fog majd a kommunikáció más csatornáit használva is. Egyszóval a cél: személyiségfejlődés.

Miután átrágtam magam megannyi ingyenes verzión és vagy hatmillió választható sablonon, furcsa érzés kerített hatalmába: változik majd valamit az életem ezután? Bármit leírhatok? Jár ez valamilyen felelősséggel is? Az, amit személyiségfejlődésként aposztrofálok, lehet, hogy ténylegesen inkább ego-kifejeződés?

Van benne valami. Azt gondolom, mindenki, aki nyilvánosan hangot ad a véleményének, valamilyen formában elismerésre vágyik. Emögött persze megannyi történet állhat, eltérőek a mozgatórugóink, de abban biztos vagyok, szeretnénk, ha szeretnének bennünket.

És itt az első paradoxon, amibe ütköztem: szeretném, ha szeretnének, de közben nem akarom, hogy a kommentelő külvilág ítélete mázsás teherként nehezedjen a vállamra és meghatározza azt, amit írok.

A feloldása viszonylag egyszerű: írom azt, amit akarok, akinek pedig nem tetszik, az nem olvassa.

Megosztás a facebookon